A magyar történelem viszontagságokkal teli útja csatákkal, belviszályokkal, forradalmakkal és elnyomó rendszerekkel van kikövezve. A győzelmekhez súlyban legalább annyi, ha nem több vereség párosul. Az egészséges prosperitás egyik elengedhetetlen feltétele a béke évszázadokig hiánycikk, amikor pedig (általában egy háborút követően) színre lép, akkor általában kierőszakolt, az országra nézve hátrányos „ajánlat”. Summa summarum:
A 895 és 1990 között eltelt 1100 évben alig akadt olyan évtized, amikor béke honolt volna a Kárpát-medencében. Árpád vezértől Antall Józsefig a magyar állam vagy folyton-folyvást karddal álmodott vagy külső elnyomásban élt, esetenként mindkét forgatókönyv érvényesült.
⚔️ & 🕊
Könyvek, tanulmányok százai szólnak magyar ütközetekről, sikerekről, kudarcokról és periódusokról. Ilyen például Bánlaky József honvéd altábornagy átfogó műve. A hadtörténészként is ismert Bánlaky az 1928-as „A magyar nemzet hadtörténelme” című munkájában az őshazától az I. világháborús román – ahogy ő fogalmaz – előnyomulásig 22 kötetben írja meg a harctéri eredményeinket komoly írói teljesítményt bemutatva.
A fontosabb dátumokat figyelve arra a következtetésre juthatunk, hogy a 8-9. századtól elindulva a 20. századig bezárólag 100 évenként a mindenkori magyar vezetés legalább 3-4 nagyobb háborúban, felkelésben vagy forradalomban, mint résztvevő fél jelen volt.
Kalandozások, Honfoglalás, Keleti-Frankok, Koppány, Besenyők, Német-római Birodalom, Kunok, Petar Svačić vezette horvát felkelés – megannyi esemény és ez mindössze a magyarság első bő 2 évszázadának erőteljesen zanzásított krónikája. Tisztán látszódik háború és béke „váltógazdasága”, valamint a kitettség különféle külföldi erőknek.
Az ősmagyaroktól és Árpád vezértől elrugaszkodva, a középkort elhagyva és a jelenhez közeledve kirajzolódik a folytonos csatározások negatív következménye, amikor egy nagyobb hatalom lenyeli, vagy legalábbis megpróbálja lenyelni, ha már kiköpni nem minden esetben tudta a kisebbet. 150 éves hódoltság, Habsburg királyok Magyarország élén, második világháborús német megszállás ’44 márciusától, majd a szovjetek megszabadító fellépése és belföldi lehorgonyzása, mintegy 4 évtizedre. Ismeretes, hogy nagy csatáink, felkeléseink általában vereséggel végződtek, főleg az elmúlt évszázadokban, majd a béke vagy konszolidáció, azaz az esemény utóélete nem kecsegtetett túl sok jóval. Így történt ez a teljesség igénye nélkül Mohácsnál, Rákóczinál, ’48-ban, az első világháborút követően, a párizsi békeszerződésben és a legfrissebb, sokak által közvetlenül megtapasztalt 1956-os forradalom és szabadságharcnál.
A 20. századot nevezhetnénk a rendszerváltások századának, na persze nem az 1989-es értelemben, ahol egy a nyugati szakirodalom által dicsért, békés átmenet valósult meg vérontás nélkül. Az azt megelőzőek rengeteg mély sebet ejtettek családok tízezrein. 1918 és 1989 között 70 év alatt felfoghatatlanul sokszor (kb. 9!) váltottunk rendszert, egy emberöltőre átlagosan 2-3 jutott. Ez borzasztóan magas szám, ahogy azt Gyurgyák János történész az ”Elvesztett illúziók - megtalált történelem” címet viselő könyvében remekül taglalja. A gyökeres változást hozó évszámok a következőek:
1918, 1919. március, 1919. augusztus, 1944. október, 1945, 1948, 1956 október, 1956 november, 1989
A legfontosabb nevekkel érzékeltetve:
Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy Miklós, Szálasi Ferenc, Tildy Zoltán, Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Kádár János, Antall József
Veretes névsor, sokuk a szélsőségek felől érkezik. Hozzátartozik az összképhez, hogy Gyurgyák a 2010-es választásokat is korszakhatárnak nevezi - teljes joggal - ám 1990 után az ország nem él elnyomás alatt és közvetlen háborúval sem kellett szembenéznie ellentétben az azt megelőző korokkal, így ebből a nézőpontból elemelkedik a többi dátumtól.
Kontinuitás hiánya
Ekképpen alakult a valóság – ahol nincsen respawn, mint a League of Legends-ben – és a közelmúlt magyar történelme, instabilitást eredményezve, mely instabilitásnak köszönhetően képtelen volt bármi intézményes jó megszilárdulni, ami pedig a világháború után hosszú évtizedekre megszilárdult az bátran bélyegezhető velejéig romlottnak, illetve komplett társadalmi csoportok elleni merényletnek. Kékcédulával indult, választásokkal végződött.
(Kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár)
Más szempontból vizsgálva, de hasonlóképpen bántó pont a szűnni nem akaró váltásokkal járó például pénzbeli vagy tárgyi veszteség, a váratlanul eltűnő ingatlan(ok). A tőkefelhalmozás hiányát a mai napig érezzük. Az anyagi biztonság egyik alapfeltétele az említett kontinuitás és az abból adódó felhalmozókultúra, aminek kialakulását ellehetetlenítik a totalitárius, szélsőséges rezsimek, melyek szép számmal nyertek teret az elmúlt évszázadban.
Emberek széles tömegei hordozzák magukban az elvett vendéglő, az elkobzott föld, a kisöpört padlás, és ami talán a legfájóbb az odalett családtagok hiányát, emlékét.
A tőkefelhalmozás hiányának következményeként fúj az ember a milliárdosokra, ezért alacsony bizonyos helyeken az adómorál és magas a feketegazdaságban dolgozók aránya, habár az elmúlt évtizedek görbéje kifehéredést mutat a korábbi időszakokhoz képest. Felméréseket figyelve még a 90-es évek második felében is bőven akadt olyan, aki megengedhetőnek tartotta a kelleténél kevesebb adó befizetését. Posztszovjet realitás.
Európa és a Magyarország
A kép akár ábrázolhatná a 150 évvel ezelőtti közvilágítási állapotokat is, viszont ehelyett remekül mutatja az elmúlt 4.5 ezer év csatáit: harcok sora Észak-Amerikában, a Távol-Keleten vagy Kis-Ázsiában, ami viszont kiemelkedik az nem meglepően Európa. Ez az a hely, ahol Rómától a törökön át az amerikaiakig csatába vezényelte seregeit Hannibál Barkasz, Attila a hun, Szulejmán, Bonaparte Napóleon vagy a szovjet nagyágyúk. A háború számlájára írható, hogy a konstans konfliktuskeresés lett a birodalmak temetője az említett szereplőknél, de a lista hosszú és tanulságos.
(Kép forrása: Historical maps – Facebook)
Karthágót földig rombolták, helyét sóval hintették be, a Hun-birodalom Attila halálával szétesett, a tatárok Ögödej után már sosem értek el olyan sikereket, beolvadtak más népekbe, Napóleont az egyesült európai hatalmak győzik le. Sztálin és a Szovjetunió erős, mint a bivaly, ám a hidegháború végével megüli őket az Egyesült Államok.
Hazánk kapcsán bukott a herderi jóslat. Történelmi szemszögből az, hogy Magyarország fennmaradt kuriózum, már-már hungarikum. Amióta világ a világ az embernek lételeme a háború, de egy kis ország duplán megérzi a vereséget. Az, hogy az elmúlt 30+ évben béke honol párját ritkító, utoljára talán a dualizmusban megélt, annak fényében természetesen, hogy a Habsburg-ház irányította az ország lényegi ügyes-bajos dolgait. A közelmúlt eseményei még jobban rávilágítanak arra, hogy ha valamikor, akkor most józanságra, diplomáciára és békére van szükség. Az öreg kontinens rég nem nézett szembe ennyi lokális, gyorsan eszkalálódó bajjal, hisz például Ukrajnában vagy Izraelben forr a világ bús tengere. Ezen felül a legtöbb régiónak megvan a maga „puskaporos hordója”.
Örök dilemma, hogy a kis országok mit tehetnek a háborúban, mit tehetnek a "nagyvadak" ellen. Egymagukban vajnyi keveset. A NATO megvéd kezdetű állítás egy szükséges, de nem elégséges feltétel. Önálló, a maga súlycsoportjában ütőképes hadsereg szükségeltetik fejlett védelmi rendszerrel, hiába a béke. Thomas Hobbes így ír 1651-ben megjelent Leviatán című művében, "van, ami nem változik alapon":
Jóllehet sose volt olyan idő, amikor az egyes emberek kölcsönösen hadiállapotban lettek volna egymással, mégis a királyok és a szuverén hatalmasságok függetlenségük következtében minden időben szakadatlanul féltékenykednek egymásra, gladiátorok módjára viselkednek, fegyvereiket egymásra szegezik, és egyik a másikat figyeli, vagyis birodalmuk határain erődítményeket, helyőrségeket meg ágyúkat állítanak fel, és szomszédaik nyakára állandóan kémeket küldenek. Ez pedig háborús magatartás.
Záró gondolat
Ritkaságszámba megy a magyar történelemben, amit ma velünk élő történelemnek nevezhetünk. Három évtizednyi béke, rég nem tapasztalt szuverenitás, a nehézségek és a kétségkívül felszínen maradó hiányosságok ellenére az összkép fejlődést mutat, az igazán bizonytalan időszakokat magunk mögött hagytuk, a régi rendszerek visszatérése "köszi, de nem" kell, hogy legyen a reakció. Szamuely Tibor, Sztójay Döme, Szálasi Ferenc vagy Rákosi Mátyás ott maradnak, ahol egyedüliként van maradásuk: a történelemkönyvek hasábjain.
Becsüljük a békét!🕊️ (és tartsuk szárazon a puskaport, ahogy szokták mondani)
(Borítókép forrása: Tbilisi State University )
