Kínában Hu Csin-tao (2002-2012) lemondásával a Nyugat kollektív reményét fejezte ki, hogy Kína elindult az alkotmányosság és a jogállamiság felé vezető úton. Ennek előzménye az volt, hogy az egymás követő két pártfőtitkár két ciklus után visszavonult. Ugyanakkor Hszi Csin-ping a harmadik ciklusával ez a halvány remény is szertefoszlott. De racionális várakozás-e Kína liberalizálódását a pártvezetésben lezajló változásoktól, esetleges puccsoktól várni vagy ilyen esetekben csakis a nép tudja kikényszeríteni a változást. A cikkben ezeket az átalakulásokat vettem sorra a 20.század meghatározó országaiban, ugyanakkor fontos látni, hogy a cikknek semmiképpen sincsen tudományos jellege, hiszen a legtöbb esetben korántsem egyértelmű, hogy egyáltalán autoriter rezsimről beszélünk-e továbbá mégis melyik átalakulást történt meg ugyanakkor mégis szemléletformáló lehet, hogy bizonyos jelenlegi társadalmi mozgásokat történet távlatban vizsgálhassunk.
Az autoriter rezsim váltásnak négy kategóriáját különítettem el. Az első a puccs, amibe beletartozik a párton belüli riválisok megerősödése és az ennek folyományaként létrejövő vezetőváltás is. A második az uralkodó halála utáni irányváltás, de ezeket az eseményeket az utóbbi két kategória esetében csak is abban az esetben írtam bele a táblázatban, ha azok a későbbiekben eklatáns reformokkal jártak. A harmadik pedig a népharag/forradalom, ide számítom azokat a békés hatalomátadásokat, amiket a népakarat kényszerít ki, de békés módon zajlanak le. Majd végül van egy külön kategória, amely a közvetlen külső behatásnak van fenntartva. A megvizsgált eseteket a cikk végén látható táblázatba szedtem az előbb felsorolt szempontok alapján. Mindezt azért, hogy plasztikus számszerű képet kaphassunk az átmenetek valószínűségéről. Szemlélődésem központjában a relatíve híresebb nemzetközi példákat próbáltam helyezni, mint például: Oroszország, Kína, Németország, Olaszország Dél-Korea, illetve nyilván hazánkat. A cikk során a terjedelemre való tekintettel megpróbáltam csak a nem feltétlen egyértelmű eseteket górcső alá venni, hogy megindokoljam, hogy egyes esetek miért egy adott kategóriába kerültek vagy pedig egy-egy esemény miért nem kapott helyet a táblázatban.
Kína
A történések kezdetét a kérdés feltevésünk kiindulópontjának szülőhazájában kezdeném Kínában. Itt a 20.sz-i rezsimváltások kezdetét az 1911-es Xinhai forradalomhoz datálom, ahol is a leváltják a majd 300 éven át uralkodó Csing dinasztiát és ezzel véget vetnek a több ezeréves császárságnak, illetve eggyel növelik a számításainkban a forradalmak számát. Ezek után ugorjunk Mao Ce-tung halálához, ahol is az események központjába Deng xiaoping kerül, aki meghirdette a reformfolyamatokat erre is utal az ő hozzá kötött idézet azaz: “Maonak 70 százalékban igaza volt, 30 százalékban pedig tévedett”. Deng halálát követő két vezetőt nem különösképpen tartom megfelelőnek a 4. kategóriához egyszerűen abból adódóan, hogy nem figyelhető meg az Deng által kijelölt irányvonalhoz képest radikális változás.
Oroszország
Tovább is lépnék Oroszországra, ahol az első kétséges eset a Lenin halálát követő irányváltáshoz kötődik. Itt azért tartom indokoltnak a kiemelést mivel a Sztálini diktatúra mind az elnyomás mértékben, mind pedig a gazdaság szerkezetében (erőszakos iparosítás), mind pedig maga a kommunizmus egy országban való koncepcióval jelentős irányváltást hozott elődjéhez képest. Megkérdőjelezhető módon nem került be a táblázatba Csernyenko, illetve Andropov, akiknek ha amúgy lett is volna jelentős irányváltási hajlandóságuk akkor sem tudtak igen rövid idejű főtitkári tevékenységük alatt számottevő reformokat véghez vinni. Sőt bizonyos rossz nyelvek szerint Csernyenko megválasztása korára való tekintetből adódóan kifejezetten a reformerők és a konzervatívabb erők összecsapásának késleltetéseként létrejövő kompromisszumként is értelmezhető.
Szintén kérdéses lehet Jelcin szerepe (aki bejelentette a Szovjetunió felbomlását ezzel delegitimálta Gorbacsovot), hogy az ő politikája mennyiben volt koncepcionálisan más Gorbacsovéhoz mérten. Itt azt említeném, hogy a Jelcin messze piacilag liberálisabb volt, mint azt a kuponos privatizációs megoldásából láthatjuk, ezzel laudálva magát a 2. kategóriába. Jelcin 8 év elnökség után egyedülálló módon önként vonul vissza tehát ha volt is rajta nyomás, hogy egészségügyi állapota miatt mondjon le, ennek ellenére puccsról semmiképpen semmilyen értelemben sem beszélhetünk.
Dél-Korea
Szintén különösen érdekes Kínával egészen könnyen párhuzamba állítható, Dél-Korea esete, ahol is kezdetben autoriter rezsim változott demokráciává. Ezt érdemesebb részletesebben tárgyalni, hiszen a koreai történelem menete talán kevésbé ismert Európában. A 20. század kezdetének a történelme nem sok jóval kecsegtetett Korea számára. 1910-ben Japán teljes mértékben gyarmatosította a Koreai-félszigetet és ezaz állapot egészen Japán 1945-ös kapitulációig fennállt. Ekkor a szovjet és amerikai huzavonának köszönhetően az ország két részre szakadt. De 1948-ban létrejön a koreai köztársaság, amelynek első elnöke Li Szin Man, aki egészen 60-ig különféle ügyeskedésekkel, illetve nem feltétlen demokratikus eszközökkel meg tudja tartani a hatalmát. Utolsó megválasztását követően országszerte diáktüntetések törnek ki, aminek hatására a tömegbe lövetnek és ennek következtében 125 ember hal meg. Ennek hatására még több ember vonul az utcára majd Li Szin Man lemond és elmenekül az országból, tehát ezen esetben is egy tágan értelmezett forradalomról beszélhetünk.
Ezt követően zavaros idők következtek egészen 61-ig amikor is Pak tábornok a hadsereg vezetője puccsot hajt végre és ezzel egészen 79-ig magához ragadja a hatalmat. Noha ezen idő alatt ugyan voltak választások ennek ellenére azt azért nem lehet elmondani, hogy ezen idő alatt a jogállamiság kritériumai teljes mértékben érvényesültek volna. Ezen időszak alatt valósult meg a máig példaként ábrázolt Dél-koreai gazdasági csoda, amelyet az 1979-ben Cson Du Huan a titkosszolgálat igazgatója által elkövetett puccs zár rövidre. Ezek után megint csak zűrzavaros idők következtek, amelyben sok vérengzés árán Cson Du Huan a hadsereg egyik parancsnoka ragadta magához a hatalmat, de ezek után mégis megindul egy demokratikus átalakulás, amely a 90-es évekre konszolidálja Dél-Koreát. Észak-Korea történelmét a kutatás témája szempontjából kevésbé érdemes vizslatni ugyanis a kettészakadás óta mindösszesen 3 vezetőjük volt, akik pedig dinasztikus alapon kerültek kiválasztásra és egyenlőre nem látszódik lényegi reform folyamat végrehajtása.
Konklúzió
Jól látható, hogy a 4. kategória a vezető utáni párton belüli reformerpolitika azokban az országokban volt jellemző, ahol a demokratikus hagyományok jószerivel sohasem voltak jellemzőek mint például Kína vagy Oroszország. Az erős vagy legalább is erősebb demokratikus hagyományokkal rendelkező országok esetén az erős vezető halála sok esetben egyfelől okozott pillanatnyi instabilitást, másfelől megindította a demokratizálódási folyamatokat. Szintén ugyanez jellemző a puccsokra. A puccsisták jellemzően akkor tudták megőrizni hatalmukat, ha az országban a demokratikus hagyományok meglehetősen csökevényesek voltak ellenkező esetben a puccsisták jellemzően visszanyúltak valami régebbi legitimációs forráshoz, adott esetben királyhoz vagy köztársasági elnökhöz.
