Nincs könnyű helyzetben ma Magyarországon az a társadalomkutató, aki a politikai fejlődést vizsgálja, hiszen nézőpontjával a magyar politikatudomány fősodratához képest kívül helyezkedik el. Sokan nem tartják fontosnak azokat a történelmi előzményeket, amelyek komoly magyarázóerővel bírhatnak a jelenkori politikai jelenségek magyarázata során. Ha még ez sem lenne elég, akkor már annak a felvetése is majdhogynem nevetség tárgyát képezi, hogy van értelme az olyan áltudományosnak tartott kategóriáknak, mint például a nemzetkarakterológiának – horribile dictu létezhet olyan, hogy magyar néplélek. A magyar néplélekről a két világháború között olyan jeles gondolkodók értekeztek, mint például Szekfű Gyula, Bibó István vagy (kicsit meglepő módon) Babits Mihály. (A szerző természetesen nem sorolja magát e kimagasló elmék közé, a felsorolásnak semmiféle ilyen célja nem volt.)
Nyilvánvaló, hogy a nemzetkarakterológiai fejtegetések sötét múlttal rendelkeznek (a fajelmélet ennek a szélsőséges, extrém továbbgondolása), azonban ez mégsem szabad, hogy eltántorítson minket. Bár a modern tudományosság racionalitása ellenem szól, ennek ellenére egy olyan gondolatkísérletbe fogok bonyolódni, amely a politikai fejlődés mögött potenciálisan megbúvó (fejlődés)lélektant tárgyalja. Ami a fejlődést illeti, amellett foglalok állást, hogy nincs két ugyanolyan politikai fejlődéssel bíró ország; azonban ennek az állításnak a megvédéséhez a pszichológia szállítja azt a szellemi muníciót, amely olykor hiányozhat a történelmi alapokon álló érvelésekből.
A politikatudománynak többféle irányzata van: ezeken belül a történeti politikatudomány az egyes országok múltját kutatja, amelyből megpróbál olyan következtetéseket levonni, amelyek magyarázattal szolgálhatnak a jelenkor politikai problémáira. A politikai fejlődés is ezt vizsgálja.
Az elemzés a következő menetet fogja követni. Először áttekintem, hogy a fejlődéslélektannak és a politikai fejlődésnek milyen közös metszetei lehetnek a fejlődés vizsgálata során. Utána felidézem Carl Gustav Jung kollektív tudattalanról szóló gondolatait. Úgy vélem, a kollektív tudattalan egy lehetséges válasz lehet a következőkre: 1) az egyes országok miért fordulhattak vissza a liberális demokráciától és 2) miért éledtek fel a régebbi korok mentális mintázatai. A harmadik részben áttekintek pár tanulmányt, amelyek a pszichológia területén születtek és érdekes megfigyelésekkel bírnak a politikai fejlődés számára.
Fejlődéslélektan és politikai fejlődés
Azonban előre meg kell állapítanom, hogy van egy alapvető feszültség a két terület fejlődésszemlélete között. Bár ez banálisnak tűnhet, mégsem lebecsülendő: egy ember fejlődése időben korlátozott, míg egy ország politikai fejlődése sokkal nagyobb időt ölel fel, s nem állapítható meg végső állapot. Bodor Péter szerint a fejlődéslélektannal foglalkozó pszichológusok körében arról konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy a fejlődés az egy időben lezajló, minőségi változásokat magába foglaló folyamat.
Egyedül csak az képezi vita tárgyát, hogy ezek a minőségi változások szakaszokba vagy fejlődési szintekbe foglalhatóak-e; valamint ez a szakaszolás egységes vagy egyéni. Mivel Bodor szerint az idő során bekövetkezett minden változás nem feltétlenül tekinthető fejlődésnek, ezért szükségszerű, hogy legyen annak valami célja, tehát feltételez téloszt. A fejlődéslélektan ezek alapján teleologikus. Bár Bodor elismeri, hogy a fejlődő lénynek nem kell magában hordoznia a fejlődési célt, a fejlődés kutatója nem hagyhatja ezt figyelmen kívül, hiszen ebben az esetben vizsgálata tárgya nem lenne több változások sorozatánál.
Amennyiben sikerült megállapodni valamilyen végcélban, Bodornál a következő vizsgálandó aspektusa a fejlődésnek a cél elérése közben megtett útvonal milyensége, azaz a fejlődés mintázata. Ez az út állhat egy nagy ugrásból, illetve állhat még sok kis apró lépés sorozatából. Ez utóbbit Bodor szerint kétféleképpen lehet elképzelni: unilineárisnak és multilineárisnak. Unilineáris mintázatú az a szakaszos fejlődés, amelyben az egymás után következő lépések egyetlen lineáris vonalba rendeződnek. A multilineáris abban tér el az előbbitől, hogy az egyedek alternatív módokat is követhetnek ugyanazon fejlődési cél elérése során. Érdemes elgondolkozni azon, hogy ezek a fejlődési mintázatok hogyan konvertálhatóak át a politikai fejlődés nyelvezetére.
Komoly kérdés az, hogy egy folyamatnak van-e vége, vagy célja. A liberális és a szocialista gondolkodók és politikatudósok szerint minden ország egy fejlődési íven halad egy kívánatos cél irányába, természetesen nem szabad összetéveszteni a kettőt. A liberálisok a jelenre koncentrálva és a kétosztatú világrendet követően a liberális demokráciát tekintik a történelmi fejlődés végső állomásának, amelyet előbb-utóbb minden ország el kell, hogy érjen.
A tranzitológia irányzatához leginkább az egy nagy ugrás fejlődési mintázata társítható, ugyanis ekkor a politikatudomány reménye abban állt, hogy a posztszocialista országok rövid idő alatt adaptálni tudják a liberális demokráciát és rövidesen konszolidálni is tudják azt. Ezzel szemben a szakaszos fejlődésmintázatok sokkal inkább tűnnek kompatibilisnek a politikai fejlődés irányzatának szempontrendszerével, bár a multilineáris mintázat meggyőzőbben, mivel az elismeri az egyedek/országok fejlődésének egyediségét. Fontos kiemelni, hogy a fejlődéslélektannak magából fakadóan van végpontja (mivel az emberi életnek is van), azonban ugyanez nem igaz a politikai fejlődésre.
Az úgynevezett tranzitológia a politikatudomány egyik irányzata, a demokratikus rendszerváltások korszakának adott tudományos hátteret. Azt vizsgálta, hogy a megszűnőben lévő diktatúrák hogyan tudnak átalakulni (liberális) demokráciákká, illetve hogyan képesek létrehozni a demokrácia intézményeit.
Ennek ellenére a történelem során voltak olyan fejlettebb országok, amelyekhez a fejletlenebbek közeledni akartak, azonban ez a viszonyrendszer nagyon is dinamikus volt, mivel a fejlett országok is változtak, ezért inkább tekinthetőek mozgó célpontoknak a fejlődés szempontjából. Somlai Péter tanulmánya a fejlődéslélektan egy olyan jelenségére világít rá, ami a politikai fejlődésre is igaz. A szerző szerint a társadalmi változások kontextusában a társadalom (és ezáltal a fejlődéslélektan is) mindig mást tekintett normális életútnak – és végcélnak – az egyedfejlődés szempontjából; tehát ebben az esetben is lehet „mozgó célpontról” beszélni.
Régi gondolat leporolva: Jung kollektív tudattalanja
Csepeli György a politikai fejlődés számára egy meglehetősen érdekes és értékes elemzési szempontot vet fel: a „nemzeti tudattalan” fogalmát. A rendszerváltás hajnalán megjelent írás húsbavágóan fontos kérdéseket feszeget, de erre később térek vissza. Tételezzük fel, hogy minden nemzet rendelkezik egy rá jellemző pszichével (néplélekkel), ami képes a változásra, a fejlődésre (vagy akár a stagnálásra is). Ez a feltevés szükségszerűen ahhoz vezet minket, hogy felidézzük, mit mondott Carl Gustav Jung a sokak által vitatott kollektív tudattalanról. Jung szerint a kollektív tudattalan az emberi psziché egy olyan része, amely elválasztható az ember perszonális tudattalanjától.
A személyes tudattalanba olyan élmények kerülnek, amelyek az egyén saját tapasztalásából származnak – valamikor tudatos tartalmak voltak, csak később azt száműzte a tudattalanjába. Ezzel szemben a kollektív tudattalan az emberi psziché örökölt része, amelynek tartalma nem a mindennapi életből származó eseményekből adódott össze, hanem az egész emberiség közös terméke, amely archetípusok formájában mutatkozik meg. Ezek az archetípusok olyan ideák, amelyek észrevehetetlenül befolyásolhatják az emberek viselkedését. Ezen felül Jung szerint az emberi pszichében egyszerre folynak tudatos és tudattalan folyamatok, a kettő között állandó kölcsönhatás van. Felmerül a kérdés, hogy mindez mennyiben releváns a politikai fejlődés szempontjából?
A nemzeti tudattalan – mi az?
Több megválaszolandó kérdésre kellene a történeti politikatudománynak választ találnia (amelyeket a jelencentrikus irányzatok előszeretettel fel is tesznek). A különböző történelmi mintázatok miért bukkannának fel a jelenkori politikában? Mi az, amitől a mentális elemek radikális megszakítottságokat követően megmaradnának? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk – úgy gondolom – még inkább növelni kell az absztrakció szintjét. Ehhez azt a feltevést kell megfontolnunk, amely azt állítja, hogy minden nemzet rendelkezik egy sajátos nemzeti tudattalannal, amely öröklődés útján tovább él az adott politikai közösségen belül létező összes állampolgár kollektív tudattalanjában. A nemzetek közötti különbségek ezáltal az eltérő nemzeti tudattalanok egyediségéből fakadnak. Fontos, hogy a kollektív tudattalan Jung alapján nem tud az egyénben fejlődni, azonban ez nem zárja ki, hogy ez a kiterjedt lelki jelenség a történelem során nem változhatna – nem fejlődhetne. Ahogyan a politikai fejlődést, úgy a pszichológiát is élénken érdekli, hogy hogyan fejlődhet a vizsgált entitás pszichéje.
Sokat találkozhatunk olyan észrevételekkel, hogy "bezzeg Nyugaton mindenki mosolygós, szívesen látják a vendégeket, míg Magyarországon mindenki komor, nyers és nem túl vendégszerető". Persze, akinek nem inge, ne vegye magára: azonban lehet valami alapja is ezeknek a megfigyeléseknek.
Csepeli György (szociálpszichológus) azokat a csoportokat tekinti nemzetnek, amelyek meghaladták az etnocentrikus csoportazonosulást és csak legfeljebb színlelni tudják a nemzeti összetartozás természetességét. Csepeli elemzésében a nemzeti tudattalan fejlődését szakaszokra bontja, amelyek jól elválaszthatók egymástól, minőségi különbség van köztük. Minél fejlettebb egy nemzet, annál kisebb szerepet kap a csoportazonosulás során az etnikai alapokon nyugvó befelé irányuló feltétlen szolidaritásérzet és a kifelé irányuló ellenségesség. A nemzetté válás első szakasza a kultúrnemzeti lét, ahol a kulturális-etnikai elemek hangsúlyosak – ez meglehetősen közel áll a kezdeti etnocentrikus csoportléthez. A második szakaszban a vérség és a származás helyett a jogi, gazdasági és politikai együttműködés lesz a társadalmi kooperáció alapja – ez az államnemzet. A harmadik, egyben utolsó fázisban a legnagyobb a távolság az etnocentrikus csoportosulások és a nemzet között. Ebben a fázisban már csak az állampolgárság lesz a hovatartozás egyetlen alapja – ez az állampolgári összetartozási minta.
Érdemes összehasonlítani a Kelet- és Nyugat-Európát etnikai szempontból. Nyugaton a fejlődés során békés körülmények között alakultak ki (noha nem mindenütt tökéletesen) a nemzetállami keretek, míg Kelet-Európában véres háborúk, népirtások, kitelepítések és igazságtalan békediktátumok következtében érték el ezeket az "eredményeket" a régió országai. Nyugat-Európa demokráciái hamarabb és békésebben érték el a fejlettség ezen fokát, mint szűkebben vett régiónk. Fontos megjegyezni, hogy a modern demokrácia és a nemzetállam két egymástól elválaszthatatlan fogalom, előbbi kialakulása nem ment volna az utóbbi létrejötte nélkül.
Fontos, hogy amellett, hogy a nemzetek politikai fejlődésen mennek keresztül (maga Csepeli is megállapítja, hogy fejlettebb nemzetek teljesítőképesebbekké válnak a fejlődés során), a nemzeti tudattalan is fejlődik, azonban egy bizonyos szint elérése után a korábbi stádiumot el kell, hogy fojtsa. Amíg a kultúrnemzeti szinten lévő nemzeteknek az etnocentrikus korszak maradványaival (tisztaságra való törekvés, idegenekkel szembeni bizalmatlanság) kell szembenézniük, addig az államnemzetnek a határain kívül történő elnyomások (gyarmatosítás) okozhatnak rossz lelkiismeretet. Csepeli arra jutott, hogy az Egyesült Államok az az ország, amely a legközelebb áll a harmadik fejlettségi szinthez; Nyugat-Európa demokratikus nemzetállamai a második változat paradigmatikus esetei; a kelet-európaiak pedig megpróbálnak kultúrnemzetből államnemzetté válni.
Csepeli arra is felhívja a figyelmet, hogy az USA és a Nyugat hajlamos (már 1990 környékén) az "atyáskodásra", vagyis kötelességének érzik, hogy a "gyermeki" szinten lévő kelet-európaiaknak irányt mutassanak. Az amerikai "demokrácia-export" ennek a megnyilvánulása, illetve 2010 után az Orbán-kormányok (és még sokan mások) pont ezt az "atyáskodó" nyugati hozzáállást kérik számon és sérelmezik.
A fentiek alapján könnyen juthatunk arra a megállapításra, hogy a nyugati társadalmak nemzeti tudattalanjai másképpen fejlődtek a kelet-európaiakéhoz képest. Amennyiben az okokat keressük és a fejlődést vizsgáljuk, ahhoz a fejlődéslélektan multilinearitását kell figyelembe vennünk, hiszen más tartalmak kerültek a különböző nemzetek tudattalanjaiba. Kis Médea arra mutat rá, hogy a szakirodalom a történelmi pályaérzelmek vizsgálata során a magyar kultúrában a reményhez olyan egyéb érzelmek párosultak, mint a félelem, a csalódottság, a lelkesedés, szomorúság és a szenvedés. Ezzel szemben például az angolszászok sokkal optimistábban szemlélik a történelmi pályájukat.
Záró gondolatok
Minden nemzetnek megvannak a maga traumái. Az események láncolatai nagy mértékben befolyásolják egy ország politikai fejlődését és a „nemzet kollektív tudattalanját” is. Amelyek egykoron friss élmények voltak, azok száműzve lettek a nemzeti tudattalanba, és a mai napig kihatnak a politikai fejlődésre (Jung elméletét követve). Amennyiben ezt elfogadjuk, megkonstruálhatunk egy olyan érvelést, amely hidat képezhet régmúlt korok és a jelen között. Tegyük fel hát a kérdést! Ha egy nemzet nem tudta megfelelően kezelni traumáit, akkor elvárható-e tőle, hogy megfeleljen azoknak a normáknak, amelyeket (például) a tranzitológia irodalma és a nyugatiak támaszt felé? Ahogyan a valóságban előforduló példák mutatják: nem igazán.
A magyar társadalom még nem igazán tudott megbékélni a múltjával, mivel nem is volt komolyabb lehetősége rá: 1848-1849; az első világháború és a forradalmak; Trianon; a Horthy-korszak bűnei és a holokauszt; a német, majd szovjet megszállás; a Rákosi-korszak és az erőszakos szovjetizáció; vagy az 1956-os forradalom mind olyan történelmi események (traumák), amelyek sebet ejtettek a magyar néplelken (feltéve, ha van olyan). Ezeket a mai napig nem övezi nemzeti konszenzus, kibeszéletlenül maradtak. A mai napig tátongó sebek, amelyeket előszeretettel hintünk be olykor sóval. Talán a magyar történelem- és politikatudománynak lehetne valamiféle szerepe ezeknek a traumáknak a feloldásában.
Úgy gondolom, nehezen érthető meg a rendszerváltás utáni magyar politika, ha nem vesszük figyelembe a demokratikus átmenethez fűzött társadalmi reményeket, amelyek később csalódottságba, politikai apátiába csapódtak át. Amennyiben elfogadjuk Csepeli azon állítását, hogy Magyarországon 1990 után elkezdett a kultúrállami nemzeti tudattalan továbbfejlődni egy államnemzeti stádium irányába, akkor 2010-et követően – amit sokan visszafordulásként értékelnek – a Kurt Lewin-i értelembe vett retrogresszió történt; azaz a nemzeti tudattalan visszatért egy korábban megélt viselkedési típushoz: a kultúrállamihoz. Mindennek ellenére nem kell pesszimistának lenni, csak segíteni kell a „bántalmazott gyermeknek”, hogy feldolgozza az őt ért traumákat. A magyar társadalomnak ebben még sok tennivalója van.
Köszönöm mindenkinek, aki kitartott és végigolvasta!
Felhasznált források
Bodor Péter (2012): A fejlődéslélektan és a fejlődés teleologikus fogalma. Replika, 78. szám, 123-133 oldal.
Csepeli György (1990): „Nemzeti tudattalan”. Thalassa, 1. évfolyam, 1. szám, 43-46 oldal.
Jung, Carl Gustav: The Concept of the Collective Unconscious.
Kis Médea (2016): A remény pszichológiája. Elméleti áttekintés az empíria tükrében. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 17. évfolyam, 4. szám, 243-285 oldal.
Martin László (2004): Énvédő mechanizmusok személyiség- és klinikai pszichológiai empirikus vizsgálatai. Doktori Értekezés, Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Doktori Iskola.
Somlai Péter (2012): Fejlődési zavarok. Replika, 78. szám, 135-143 oldal.
