„Egyedül vagyunk Tibor. Egyedül! Te meg én...” – jelenti ki Horn Gyula egy 2006 áprilisában tartott lakossági fórumon. A mondat azóta kultikussá vált, nem véletlenül. Manapság ahogy elnézi az ember a „nagypolitikát”, arra a következtetésre juthat, hogy egyre több az új párt, a magányos farkas, valamint egyre több az olyan egyén, aki valahonnan kiszakadva (vagy sehova sem tartozva) egyedül kívánja megoldani a világ dilemmáit, maroknyi kapaszkodót igénybe véve. Mik a jelenség okai, illetve miért nem üdvözlendő a folyamat?
Esetünk eklatáns példája a 2019 és a 2024-es európai parlamenti választások összevetése, ahol a politikailag értelmezhető formációkból 2019-ben kilenc listát találunk, ebből kettő közös lista (MSZP-Párbeszéd, Fidesz-KDNP), a maradék hét egyéni.
Kettő párt, így a megalakulásuk után 3 (!) darab héttel már választáson indulni szándékozó TPM (Tea Párt Magyarország) és az EMNP (Egységes Magyar Nemzeti Néppártra) nyilvántartásba vételét elutasították. A jóváhagyott kilencből a következő öt lista szerzett legalább egy mandátumot:
- Fidesz–KDNP: 52,56 százalék – 13 mandátum
- Demokratikus Koalíció: 16,05 százalék – 4 mandátum
- Momentum: 9,93 százalék – 2 mandátum
- MSZP–Párbeszéd: 6,61 százalék – 1 mandátum
- Jobbik: 6,34 százalék – 1 mandátum
Nagyot fordult a világ azonban 2019 óta, számos új szereplő tervez kisebb-nagyobb szeletet magáénak tudni a politikai tortából, olykor elfelejtve, hogy a torta mérete állandó, jelenlétük nem jár extra szeletekkel. Ha a költői képet elhagyjuk, elmondható, hogy
nincs olyan univerzum, ahol az új pártok színre lépése a meglévőnél szignifikánsan több szavazót, hirtelen felbukkanó tömegeket eredményezne.
Ami 2019-ben kilenc „ikszelési” lehetőséget jelentett, az jövő júniusban legalább egy tucatnyi opciót fog. A jelentősebb (régi)új szereplők közül külön indulna a Párbeszéd, bár a közös lista vágya hajtja a szocialistákat, egyedül száll ringbe a Nép Pártján, Márki-Zay Péter Mindenki Magyarországa Néppártja, a Mesterházy Attila vezette SzocDem-ek és szintén önállóan mérettetné meg magát a frissen zászlót bontott Második Reformkor is. Ha hozzávesszük a biztosan indulókat, akkor könnyen 14-15 fölé futhat a választáson listát állító pártok száma.
Párhuzamba állítva ez körülbelül megegyezne a Németországban 2019-ben közös/egyéni listán induló pártok számával. (Németország az Unió legnépesebb országa 83 millió lakossal!)
Érdekes jelenség. A 2010 utáni Magyarországon legalább két osztódási hullámot figyelembe kell venni. Az első a 2011-es MSZP-DK garnitúra és a 2013 januári LMP-Párbeszéd vezetőség (alapításakor még PM) főszereplésével lezajló perpatvar, a második a ’18-as választások utáni Jobbikból kiszakadó csoportok és az MSZP további feldarabolódása.
A két folyamat közé ékelődne be a Momentum, de a mozgalom helyzete speciális, itt a pártalapítás oka nem a tagok vagy a vezetőség megromlott viszonya és nem is az évek múltával történő visszatérés gondolata, mint Vona Gábor esetében, hanem sokkal inkább az általuk hangoztatott új politikai generáció térnyerésének szükségessége. Márki-Zay Péter és mozgalma, majd az attól elemelkedő pártja esetében sem beszélhetünk nagy visszatérésről, fő politikai portfólióként a korrupció elleni küzdelem és az európai, illetőleg a transzatlanti orientáció került megjelölésre.
Erre alapozva, ebben az értelemben nemcsak a jelenleg Gelencsér Ferenc vezette, hanem a volt miniszterelnök-jelölt igazgatta konglomerátum is kívülálló, így eme két alakulatot nem vesszük figyelembe.
A korábban belengetett első hullám a 2010-es évek első felére datálódik, középpontjában az MSZP és DK, mellettük pedig az LMP és a Párbeszéd Magyarországért:
Szakad az MSZP - Gyurcsányék távoznak – írja a HVG 2011. október 22-én. A platformalakítás meghiúsult, a belső reform elmaradt, a DK kiszakadt. Az akkor leváló mag, tehát Vadai Ágnes, Molnár Csaba, Varjú László vagy Oláh Lajos azóta is frontvonalbeli politikusok. Az első komoly szakadás, az eltelt 12 év pedig megmutatta, hogy igenis komoly következményei lehetnek a pártszakadásnak – még egy olyan történelmi jelenség esetén is, mint az MSZP, mely hiába volt ismert okokból adódóan a génekig beágyazódva a magyar társadalomba mára elvesztette ereje legjavát.
Ungár Péter (LMP) az egyik panelbeszélgetésen úgy fogalmazott:
(Azért a DK a legerősebb ellenzéki párt) „mert a Gyurcsány Ferenc megnyerte a Magyar Szocialista Párt 2011-es tisztújítást…csak kerülőúton”
– eme szellemes mondat része lehet a magyarázatoknak.
Az LMP más tészta. Szintén hárombetűs társával ellentétben sosem volt számottevő politikai erő – a szocialistákra 94-ben 1.8 millióan, 98-ban 1.5 millióan, 2002-ben és 2006-ban pedig egyaránt 2.3 millióan szavaztak és még 2010-ben is közel 1 millió választót mozgattak meg – a zöldpárt legjobb eredménye 400 ezer. (Minden esetben kerekített értékekről van szó)
A bajok eredetét Bajnai Gordonnál és az Együtt 2014-nél érdemes keresni, ugyanis a párt vezetőségét megosztotta a gondolat, hogy csatlakozzanak-e hozzájuk. Schiffer elvetette, mások, így a Karácsony-Jávor-Szabó Tímea trió üdvözölte az ötletet. Az ügy ’13 januárjában tetőzött, amikor az említett trió és a korábban létrehozott platform kilép az LMP-ből és Párbeszéd Magyarország néven új pártot alapít.
A második hullám főszereplője Jobbik. A története dióhéjban a 2018-as választások előtt Vona Gábor pártelnöki vállalásával kezdődött, mely szerint, ha a Jobbik elveszíti az országgyűlési választásokat, akkor lemond vezetői tisztségéről. Ez a forgatókönyv érvényesült, dacára annak a ténynek, hogy több, mint 1 millió választó voksolt a pártra, ami a 2010 utáni legjobb egyéni eredménynek tekinthető az ellenzéki térfélen.
Elmondható, hogy bő öt év leforgása alatt három kiválás történt, míg az „anyapárt” átesett egy – már évekkel korábban belengetett és útnak indított – néppártosodásnak nevezett procedúrán és akkor a kormánypártokra leszavazó exjobbikos választókat még nem említettük.
Rendhagyó politika történeti pillanat.
A cselekmény kronologikus ábrázolása, a dátumok a Jobbik kivételével a zászlóbontást jelzik:
- 2018 április-május: Jobbik (Vona Gábor, majd Sneider Tamás)
- 2018 június: Mi Hazánk Mozgalom (Toroczkai László)
- 2022 augusztus: A Nép Pártján Mozgalom (Jakab Péter)
- 2023 szeptember: Második Reformkor (Vona Gábor)
A Magyar Szocialista Párt, mint mellékszereplő a második hullámban sem úszta meg az újabb kilépéseket. Mesterházy Attila korábbi miniszterelnökjelölt 23 év MSZP-s lét után távozott és Szocialisták és Demokraták néven új pártot alapít. Csakugyan a távozás mezejére lépett Ujhelyi István, aki Esély Közösség néven civil hálózatot indított tavaly ősszel. Ehhez kapcsolható még Szanyi Tibor és az ISZOM esete 2020-ból. A szavazatvesztés másodlagos, ami fájó az a sok éves szövetség felbomlása és a felhalmozott tapasztalat kiesése.
A bevezetőben feltett kérdés itt válik aktuálissá: miért nem üdvözlendő a folyamat? Kiegészítésképpen szükséges hozzátenni, hogy nem ésszerű egy-két pártra kihegyezni az azoknál lényegesen túlmutató tendenciát, így általánosságban ajánlatos értelmezni a következőket:
A magyar választási rendszerben 199 mandátum szerezhető meg, ebből 93-ért a különböző listák között zajlik a versengés, 106 viszont „terepen”, egyéni szinten dől el. A kutya itt van elásva. A megszerezhető parlamenti székek több, mint feléért olyan csatában kell győzni, ahol a behemót pártok előnyben vannak. Az oka viszonylag egyszerű, egyfajta reálpolitikai érv:
A szisztéma az egyéni választókerületeket nézve mindig a legnagyobb pártnak/pártszövetségnek kedvez.
Pontosan ez történt a legutóbbi választáson is legyen szó Budapest 18-ról vagy Győr-Moson-Sopron 03-ról. Hipotézis szintjén tehát akár úgy is kerülhet kormányra egy politikai erő, hogy a 106 OEVK (országgyűlési egyéni választókerület) döntő részét megnyeri. Nagyon izgalmas látni, hogy amíg a vegyes választási rendszer – az említett egyéni hadszíntérrel a fókuszban – két nagy párt létrejöttét sürgetné, addig ennek éppen a szöges ellentéte megy végbe újabb és újabb kispártok színre lépésével. A helyzet kettősségét tovább erősíti az, hogy a megannyi különválás és a fiatal pártok megjelenése ellenére korábban javarészt közös zászló alatti kampány történt.
Visszapillantva a múltba a két tömb logikája ’98-ban, 2002-ben és 2006-ban nagyobbrészt eredményesebbnek bizonyult.
Kis színes:
Az Egyesült Államokban az elmúlt 170 évben az elnököt a két domináns párt adta. Az utolsó se nem demokrata, se nem republikánus elnököt a Whig Párt színeiben diadalmaskodó Zachary Taylornek hívták. A szóban forgó elnökválasztás nem ma, még 1849-ben volt.
Az Egyesült Királyság ilyen szempontból jobban áll ott 1916-ot írunk, amikor a Tory kontra Labour küzdelem beállta előtt lesz miniszterelnök a Liberális Párt színeiben, a későbbi „négy nagy” egyike David Lloyd George, igaz David Cameron például koalíciós kormányt alakított 2010-ben.
Milyen konklúziót vonhatunk le a felsorolt esetekből? Milyen jövő vár ránk?
A politikai váteszség, az „odamondogatás” felelőtlen magatartás. Tisztán látszódik azonban, hogy a problémák szőnyeg alá söprése mit eredményez bármely politikai közösségnél, hiszen az elvarratlan szálak pártszakadás ide vagy oda elvarratlanok maradnak és mivel a politika közösségi műfaj, egyedül meglehetősen nehéz, majdnem, hogy lehetetlen érvényesülni. A soron következő választás, főleg az európai parlamenti, komoly vízválasztó lesz az önállóan listát állító pártoknál – közönségesen fogalmazva – a „ki mennyit ér” örökös kérdés végére átmenetileg pont kerül.
Ameddig házon belül nincs rendezve a viszony, addig mindig házon kívülről várható a meglepetés.
(Borítókép forrása: euronews.com)
