(Kép forrása: CNN.com)
Daniel Larison történész, az American Conservative vezető szerkesztője február 24-én megjelent írásában amellett érvel, hogy Amerikának végleg irányt kellene váltania a külpolitikát illetően, és saját és a világ érdekében fel kellene hagynia a globális csendőr szereppel.
A szabad fordításban „Ne hagyjuk,hogy mások szabják meg külpolitikánk irányát” címet viselő cikket azzal kezdi Larison, hogy emlékeztet:
az USA hegemóniája mellett érvelők valamifajta specifikus amerikai sorsként, vagy inkább végzetként festik az Egyesült Államok vezető szerepét a világban.
Csakhogy az Amerika primátusát vezérlő elvnek tekintő külpolitikai stratégiákat az amerikaiak nagy többsége nem támogatja, fejti ki Larison.
Larison felidézi a NATO főtitkára, Anders Fogh Rasmussen közelmúltban elhangzott kijelentését, miszerint Amerikának „el kell viselnie a sorsa által kijelölt terhet, hogy a világ csendőre legyen.” Robert Kagan, a neokonzervatív tudós, az intervencionalista amerikai külpolitika egyik fő szószólója pedig azt írta a közelmúltban a Foreign Affairs magazinban, hogy az USA-nak egyszerűen el kell fogadnia, hogy „nem menekülhet el a globális felelősség elől” és az amerikai érdekeknek „megfelelő világrend” fenntartása egy „soha véget nem érő, és költségekkel járó” feladat.
Larison rámutat, hogy Rasmussen legalább öt éve, Kagan és a hozzá hasonlóan gondolkodó, befolyásos neokonzervatívok viszont több évtizede hajtogatják ugyanezt. Kagan és Bill Kristol, egy hasonlóan ismert neokonzervatív véleményvezér, volt lapkiadó és elszánt Trump-ellenző 25 éve is azt írták egy helyütt, hogy kizárólag az amerikai hegemónia tudja „megakadályozni a világ békéjének és a nemzetközi rendnek a felbomlását.” Larison szerint az ilyen kijelentésekkel az a baj, hogy az ellenkezőjük az igaz:
Amerika gyakran a nemzetközi jognak is fittyet hányó erőszakos beavatkozásai más államok ügyeibe és konfliktusai éppen rengeteg felesleges háborút és rettenetes költségeket eredményezett adófizetői pénzek és emberéletek tekintetében mind az USA, mind az általa „megfenyített” országoknak.
Annál is abszurdabb az amerikai hegemóniára, mint a világ rendjének és biztonságának a garanciájára hivatkozni, mivel annak örve alatt az USA rendszeresen felrúgta az általa állítólag megvédeni szándékozott világrendet és békét külföldi fegyveres beavatkozásai során. „Az agresszív és illegális háborúk támogatása szerves része a világ csendőrszerepének fenntartására irányuló külpolitikának, mivel az magától értetődőnek tekinti, hogy Amerikának szabad más országoknak olyan felfordulást okoznia, mint amitől amúgy meg akarja védeni a világot.”
Larison azt is visszaidézi, hogy Kagan úgy hivatkozott az afganisztáni és iraki háborúkra, mint amelyekért „viszonylag alacsony árat” kellett fizetni.
Larison szerint ez a kijelentés újdonság lehetett annak a több százezer embernek aki az életét vesztette ezekben a háborúkban, és a több milliónak, akik elhagyni kényszerültek otthonaikat.
Még ha Kagan kizárólag az amerikai szempontból értékelte a háborúk „költségeit,” a jelentéséből áradó közönyösség és arrogancia akkor is elképesztő, jegyzi meg a szerző.
Larison szerint az Amerika által viselt háborúk nemcsak, hogy véget nem érőek, hanem nemes egyszerűséggel sikertelenek. Ráadásul a Kagan által hirdetett álláspont, miszerint Amerikának bele kell törődnie a „soha véget nem érő piszkos munkába, ami azzal jár, hogy fenntartsa az általános békét és tevékenyen megelőzze a fenyegetéseket,” nehezen értelmezhető, hiszen
nem könnyű elhitetni, milyen módon járult hozzá a béke fenntartásához Irak megszállása vagy a már egy generáció óta tartó afganisztáni háború.
Az pedig, “hogy a végeláthatatlan háború a tartós béke záloga nemhogy orwelli, de egyenesen olyan, mintha Óceánia Igazság-minisztériumát idéznék.”
Larison szerint itt az ideje, hogy az USA felhagyjon a világbéke fenntartására irányuló destruktív kísérleteivel. Szerinte ez egyáltalán nem Amerika sorsa vagy végzete, és nem is egy olyan csapda, amiből sosem lehetne kimászni. A második világháború utáni helyzetben, amikor a kétpólusú világrendben az USA maradt az egyetlen erős és gazdaságilag nem tönkrement nagyhatalom, érthető volt a globális vezetőszerepre való törekvés, de a világ azóta megváltozott. „Az USA ma sokkal többet tehetne a világrend fenntartásáért, ha önkorlátozást gyakorolna, és egy sokkal szerényebb és visszafogottabb külpolitikát vinne,” jelenti ki Larison. Önmagában az természetesen nem érv Larison szerint, hogy az USA még mindig képes a globális vezető és csendőr szerepre, hiszen csak azért, mert valamit megtehet, nem kell azt megtennie.
„Az amerikaiaknak meg kell érteniük, hogy csak azért, mert egy ország erős, nem kell folyton mindenbe beleavatkoznia, ami a tengerentúlon történik. Ha az USA képes az önkorlátozásra, akkor konstruktív kapcsolatot tud majd kialakítani a világ többi részével, miközben erejét megőrzi....
Az amerikaiak írják a saját külpolitikai sorsukat, és itt az ideje, hogy képesek legyünk elképzelni a mostaninál valami jobbat saját magunknak,”
zárja írását Daniel Larison.
