A kései Kádár-korszak történelmi vizsgálata sok tekintetben izgalmas vállalkozás, ami annak közelsége és érzékenysége miatt a mai napig problémás tud lenni. Ennek ellenére szerencsére mostanra számos érdekes kutatás és írás készült a hetvenes-nyolcvanas évek világáról, melyek az átfogóbb politikai elemzés mellett időnként a társadalom mindennapjaiban bekövetkező változásokat és a lassacskán, de egyre inkább aktivizálódó civil mozgolódást is érintik.
A tapasztalat az, hogy annak a korosztálynak a képviselői, akik a Kádár-rendszer kései időszakában ébredtek politikai öntudatra és élték fiatalkorukat, rengetegen rendelkeznek egy-két vagy akár sokkal több izgalmas történettel, hogy milyen volt ezekben az években Erdélybe látogatni. Sokan számolnak be a kint tapasztalt iszonyú életviszonyokról, de arról is, hogy az utak során mindig szívmelengető beszélgetésekben és életre szóló kalandokban lehetett részük. Persze ezek az utazások a legtöbb esetben nem puszta kirándulások voltak, hanem segítő szándék és a nemzeti szolidaritás gondolata motiválta őket.
Az „Erdély-járás” így egy nehezen kézzelfogható jelenség, ami egyfelől civilek gyakran egymástól is független segélyakcióiként ragadható meg, másrészt egy olyan törekvésként, aminek célja a romániai magyarsággal való kapcsolat felélesztése és elmélyítése volt.
A huszadik század derekán bekövetkezett szocialista fordulattal a magyar külpolitika lemondott a határon túli magyarság ügyének felvállalásáról: a proletár internacionalizmust hirdető rezsim tartózkodott a nemzeti érzelmű politizálás gondolatától is. Az erdélyi magyarság helyzete pedig ezekben az időkben rendkívül szorongatott volt. Az ’56-os eseményeket követően ugyanis rendkívül felerősödött a magyar kisebbségre helyezett nyomás: a forradalommal való szimpatizálás vádjával ezreket zártak börtönbe, sokakat ki is végeztek.
A magyarság meghurcolása a hatvanas években valamelyest enyhült, később a Ceauşescu-rendszer idején a helyzet azonban elviselhetetlenné vált.
Ceauşescu a „homogenizálási program” keretében ugyanis szisztematikusan igyekezett a magyar kisebbség lehetőségeit az élet szinte minden területén ellehetetleníteni, hogy minél gyorsabban nyom nélkül asszimilálódjon a román társadalomba. (Ennek a törekvésnek az anyaországi magyarokkal való kapcsolat elvágása is a célja volt.) A romániai magyarság tönkretételére tett kísérlet pedig egyre nagyobb közfelháborodást váltott ki a magyar társadalomban, aminek következtében egyre gyakrabban jelentek meg publikációk, melyek közvetve-közvetlenül érintették az erdélyi magyarság helyzetét, ami az érdeklődés felkeltése mellett egyfajta társadalmi aggodalmat és felelősségérzetet is generált (a határon túli magyarság „újrafelfedezése”). Ez a kibontakozó érzület pedig az idő múlásával egyre több magyarországi polgárt segítő cselekvésre sarkallt.
Társadalmi reakció
A Ceauşescu-diktatúra kegyetlensége így egyfajta társadalmi reakciót hívott életre, aminek keretében a hetvenes évektől önkéntesen szerveződő civilek kezdtek különböző kapcsolatrendszereken keresztül segélyeket szállítani. A segélyezés a nyolcvanas évekre már szervezettebbé vált és nagyobb méreteket is öltött, azonban sosem volt központilag irányítva: a kor sajátosságainak megfelelően a tevékenységet nem bejegyzett szervezetek végezték, hanem civilek hangolták össze munkájukat. Ráadásul elmondható, hogy a részvevők köre igen változatos társadalmi rétegekre terjedt ki: a segélyezők között polgári származású értelmiségiek mellett katonatisztek, munkások és termelőszövetkezeti dolgozók és pártkáder-hátterűek is voltak. Volt, akit nemzeti érzülete, volt kit keresztyén, esetleg tudományos érdeklődése vagy egyszerűen csak a kalandvágy hajtott. Az akciókban résztvevő emberek száma így folyamatosan bővült, akik eltérő módokon és eltérő csatornákon keresztül kapcsolódtak be a munkába: egyre több család, kisebb-nagyobb egyházi, egyetemi, munkahelyi közösség kezdett el autón, vonaton vagy buszon gyógyszert, élelmet, Bibliát, hittérítő irodalmat és más Romániában tiltott könyveket és újságokat átcsempészni a határon.
Az „erdélyezés” legaktívabb résztvevői 1985-ben alapították meg az Erélyt Támogató Egyletet (későbbi nevén: Transilvania Caritas – Transcar), aminek célja a munka összehangolása volt.
Az ETE taglétszáma 1989-re elérte a 200 főt, azonban ehhez a számhoz még rengeteg segítő társult, akik alkalmi alapon csatlakoztak az akciókhoz. Az ETE mellett persze még számos kisebb-nagyobb csoport létezett, akik hasonló feladatokat láttak el: minden határon átnyúló kapcsolat lehetővé tette az akciók megszervezését. Mindenképpen érdemes kiemelni a református egyházközségek által biztosított hálózatot, amik kapcsolati és ingatlan infrastruktúrájukkal nagyban hozzájárultak a segélyszállítmányok célbajutásának sikeréhez, illetve számos esetben a kapcsolatrendszer nyugati donorok bevonását is lehetővé tette.
A hatóságok minden bizonnyal tisztában voltak a segélyszállítmányokkal, és rendkívül meg is nehezítették a csomagok kézbesítését.
Személyes beszámolók alapján több esetben adódtak is kellemetlen szituációk, ami jelzik, hogy a „karitatív csempészet” korántsem volt veszélyektől mentes. Az önkénteseket azonban ez semmiképpen sem riasztotta el az utaktól: visszaemlékezéseik szerint ezek a találkozások olyan felemelő emberi találkozásokat tettek lehetővé, amiből az anyaországi és erdélyi magyarok akár máig érvényes barátságokat szőttek.
Az „Erdély-járás” egy nehezen visszakövethető és vizsgálható jelenség, amiről azonban rengeteg embernek élénk emlékei vannak. Hatását tekintve jelentősége az anyagi támogatás szintjén nyilván korlátozott volt, ugyanakkor látni kell, hogy a romániai magyarság a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveiben olyan nyomorban volt kénytelen élni, hogy bármilyen mértékű humanitárius segítség sokat tudott jelenteni. Másfelől az „erdélyezés” rengeteget jelentett mind az anyaországi, mind az erdélyi magyaroknak: hiszen az „Erély-járás” információcserélő, szimbolikus, szolidaritást felvállaló jelentősége valószínűleg a konkrét csomagoknál is többet számított.
A személyes történetek felidézése mellett, aki az „Erdély-járás” kutatásával részletesebben is meg szeretne ismerkedni, bátran ajánlom Ablonczy Balázs témában született cikkeit, illetve egy esettanulmányt, ami a Széchenyi István Szakkollégium korabeli diákjainak szemszögéből mutatja be az „erdélyezést”. Valamennyi forrás visszakövethető így:
Ablonczy B. (2020): Szolidaritás és ellenállás. Református hálózatok erdélyi segítőakciói a hetvenes-nyolcvanas években. In: Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.): Hagyomány Identitás Történelem 2019. ETKI RÖM – KRE HTK Egyháztörténeti Kutatóintézet, Budapest. Elérhető: http://www.kre.hu/portal/images/kutatas/HIT_2019_2_sz_1020.pdf
Ablonczy B. (2021): „Tenni nemcsak valami ellenében – ám valamiért is lehet”. Erdélyieket támogató illegális segélyszervezet a Kádár-rendszer végén. In: Kiss Réka – Lányi Gábor (szerk.): Hagyomány Identitás Történelem 2020. ETKI RÖM – KRE HTK Egyháztörténeti Kutatóintézet, Budapest. Elérhető: http://www.kre.hu/portal/images/doc/hirek/rom/2021/10/HIT_2020_Kesz_2021-10- 23.pdf
Béres M. – Kovách D. (2022): A Széchenyi-tényező. A Széchenyi István Szakkollégium és klubmozgalmi előzményinek szerepe a kádárizmus kereteinek lebontásában. Rendszerváltó Szemle, 7(3-4), 90-110. elérhető: https://retorki.hu/storage/uploads/files/dbb578dcfd810f01101422cebf78fa0b.pdf
(Borítókép: A bözödújfalusi katolikus templom / készítette: lacihobo / wikipedia.hu / CC BY-SA 4.0)
AZ EURÓPAI UNIÓ FINANSZÍROZÁSÁVAL. AZ ITT SZEREPLŐ VÉLEMÉNYEK ÉS ÁLLÍTÁSOK A SZERZŐ(K) ÁLLÁSPONTJÁT TÜKRÖZIK, ÉS NEM FELTÉTLENÜL EGYEZNEK MEG AZ EURÓPAI UNIÓ VAGY AZ EURÓPAI OKTATÁSI ÉS KULTURÁLIS VÉGREHAJTÓ ÜGYNÖKSÉG (EACEA) HIVATALOS ÁLLÁSPONTJÁVAL. SEM AZ EURÓPAI UNIÓ, SEM AZ EACEA NEM VONHATÓ FELELŐSSÉGRE MIATTUK.
Projekt azonosító száma:
2022-3-HU01-KA210-YOU-000099246
