Reaktor

A Nyugatnak szól a NATO-csatlakozások elhúzása?

ov_6.jpg

2022 májusában együtt adta be a csatlakozási kérelmét Svédország és Finnország, azonban a török és magyar vonakodás igen sok feszültséget generáltak mind a katonai szövetségben, mind az Európai Unióban. Több olvasata is van ennek a fejleménynek (Magyarország számonkéri a finn és svéd politikusok kritikus hangnemét, Orbán az orosz érdekeket szolgálja vagy a törököt, bomlasztani akarja a szövetségi rendszereket, a kormány így zsarolja az EU-t) azonban ebben a cikkben egy alternatív olvasatot kínálunk.

A finnek csatlakozását már ratifikálta a magyar Országgyűlés, a svédekét még nem.

Stephen Holmes és Ivan Krasztev könyvükben, "A fény kialszik: A liberális demokrácia válságáról" annak jártak utána (többek között), hogy Kelet-Közép-Európában és Oroszországban miért nem alakult úgy, ahogyan azt az 1990-es "történelem végi pillanatban" várták. A szerzők szerint Magyarországon és Lengyelországon azért következett be az a fordulat, amit lehet az illiberalizmussal és populizmussal egyaránt jellemezni, mert

a Nyugatról jövő "Utánzási Parancs" azaz a nyugati intézmények és mentalitás elsajátítása egy elviselhetetlen alternatívanélküliséget eredményezett, és az embereknek szükségük van a választási lehetőségekre, ha a saját sorsukról akarnak dönteni. 

A hidegháború utáni nyugati hegemón világrendbe történő betagozódás feltétele volt, hogy a győztes nyugatiak szokásait, intézményeit, demokratikusságát a "vesztesek" a közös győzelem jegyében magukévá tegyék, hogy ők is úgy viselkedjenek, ahogyan az amerikaiak, az angolok, a franciák vagy a hollandok. Ez alapvetően egy egyenlőtlen, alárendelt pozíciót rendelt a felzárkózó poszt-szocialista országokhoz, akik sosem lehettek olyan előrehaladottak, mint a lemásolandóak.

szovjet.jpg

Oroszország is valami hasonlóval szembesült, mint a volt csatlós országai, az oroszoknak is olyan gyakorlatokat kellett átültetniük az politikai és államéletükbe, amely több száz évnyi cári és szovjet uralom után olyan volt, mint egy újszülött kiscsikótól azt kérni, hogy vegyen részt és szerepeljen jól - a nyugati mércének megfelelően - a díjugratáson. Az oroszok adtak a látszatra, megpróbálták a tisztességes választások látszatát fenntartani, Patyomkin Alkotmánybíróságot működtetni, de az orosz politikai elit ezt egy idő után megelégelte.

Ez Krasztevék szerint átcsapott egyfajta cinikus mimikribe (utánzás), amely egyfajta görbe tükröt tartott az Egyesült Államok és Nyugat-Európa elé.

Amikor az oroszok 2016-ban belenyúltak az amerikai elnökválasztásba, akkor az amerikaiakra mutogattak, hogy ez semmiben sem különbözik attól, amelyet ők csinálnak világszerte. Az orosz-grúz vagy az orosz-ukrán háborúk, valamint a szír polgárháborúba történő beleavatkozás során is olyan érvelések hangzottak el, mint amilyenek a nyugati vezető politikusok szájából szokott elhangozni (emberi jogok, kisebbségvédelem). Természetesen ebben bármely államnak igazat lehet adni és vitázni arról, hogy melyik az erkölcstelenebb, a képmutatóbb stb. Ebben a cikkben nem vállalunk döntőbírói szerepet, hanem csak támpontot kínálunk az aktuális politikai viták jobb megértéséhez.

A vasfüggöny lebontásával válaszút elé került a nyugati integráció: mélyítsenek (politikai unió) vagy bővítsenek (kelet-közép-európai államok felvétele)? Miután viszonylag szűkebb közösségben meglehetősen jól működött az Európai Közösségek (EU elődje), egyre inkább szerették volna a résztvevő tagországok megosztani a szuverenitásukat és közösen gyakorolni azt, azonban egyfajta felelősséget is éreztek régiónk irányában, amely a jaltai világrendszer másik oldalára került.

delegacio.jpeg

(kép forrása: 444.hu)

Azonban az Európai Uniónak érthetően - és ezzel együtt cseppet sem jogtalanul - voltak érdekeik, amelyekhez hozzá kellett, hogy igazítsák a poszt-szocialista térségét is. 1993-ban a koppenhágai értekezleten az Európai Unió egy olyan feltételrendszert állapított meg az integrációba vágyó államok számára, amely "a koppenhágai kritériumokként" híresült el. Olyan feltételeket szabtak meg a csatlakozni kívánó országok számára, mint például a "stabil politikai intézményrendszer; jogállam; kisebbségi jogok védelme; az uniós versenyt kiállni képes, működő piacgazdaság; a tagságból fakadó kötelezettségek teljesítése". Mindegyik esetben felmerül a kérdés, hogy mégis mi számít teljesülésnek? Erre a válasz pedig az volt, hogy

Az Unió a kritériumok szerint, de szubjektíven dönt arról, hogy a tagjelölt ország alkalmas-e.

Adja magát a kérdés, hogy a magyar kormány és a Fidesz nem-e azt a mimikrit folytatja a svéd és finn NATO-csatlakozások kapcsán, mint amit az oroszok azért, hogy rámutassanak a nyugatiak általuk vélt hibáira? Holmes és Krasztev felhívja a figyelmet, hogy az utánzott nyugatiak úgy érezték, hogy jogukban áll a tagjelöltek teljesítményét megfigyelni és értékelni, különböző bizottságokat és megfigyelőket küldeni a térség országaiba, hogy azok megfelelnek-e a normáknak, hogy alkalmasak-e arra, hogy felvegyék őket.

Felmerülhetett a Fideszen belül, hogy most a nyugatiakkal megkóstoltatják a saját medicinájukat.

Valamennyire mindenki felvonta a szemöldökét, amikor értesült arról, hogy a Fidesz parlamenti delegációkat küldött a mintaországnak számító Finnországba és Svédországba, hogy komolyabban beleszólnak majd abba, hogy ki lesz és ki nem lesz a katonai szövetség tagjai, illetve milyen feltételekkel. A kormánypártok saját, szubjektív kritériumai és az arról való értekezés, hogy a svéd és finn politikusok ezalatt az idő alatt mennyire voltak meggyőzőek és megnyugtatóak akár értékelhető egyfajta Nyugat elé állított görbe tükörként, amely nem csak azért szólhatott nekik, mert az uniós források körül vita van.

 

süti beállítások módosítása