A Katinka című portréfilm sok tekintetben rendhagyó helyzetben született saját műfajának hasonló alkotásaihoz viszonyítva, hisz Hosszú Katinka, bár jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy nincs pályafutása csúcsán, de azért még nem is hagyta abba az élsportolást – habár a vége közeledtére szavai nagyon hajaznak. Ahogy persze nem is teltek el évtizedek sikerei óta, úgyhogy a visszaemlékezés helyett egy olyan történettel nézhetünk szembe, amit nézőként mi magunk is „átéltünk” néhány évvel ezelőtt, és amit még Katinka is talán értékel saját magában. Mindezzel párhuzamosan tagadhatatlanul a nézőkben ott lehet mostanság egyfajta szkepticizmus és csalódottság Katinka iránt – amúgy teljesen jogtalanul, hisz semmilyen kötelessége nincs az átlagember számára szállítani az érmeket –, az úszó ugyanis a pandémia időszakában elhalasztásra kerülő, végül tavaly nyáron megrendezett nyári olimpiai játékokon nem a legjobb teljesítményét nyújtotta, érem nélkül fejezte be a játékokat, és ő maga is elismerte, hogy a felkészüléséből hiányzott a versenyzés, amit egyszerűen nem sikerült jól pótolni.
Az összes Katinkát érintő polémia bár tisztázásra nem kerül, de a róla szóló dokumentumfilm ha mást nem is vált ki a nézőkből, a bennük élő Katinka-képet mindenképp árnyalja, és egyrészt bepillantást nyújt Katinka emberi oldalába, ahogy persze a mindent feláldozni képes sportoló személyiségébe is. A néző a 110 perces alkotás során láthatja az apró Katinkát, aki már kisgyermekként sem tudott távol maradni a víztől, meghallgatja a nagypapát, aki kezdetektől fogva látta a fiatal Katinkában rejlő potenciált és igyekezett egyengetni útját, elmosolyodhat a Katinka iskolás barátai által készített aranyos interjúkon, ahogy
elcsodálkozhat azon is, hogy az 1989-es születésű úszó már a 2004-es olimpiai játékokon jelen volt, miközben magát olyan visszahúzódónak érezte, hogy legszívesebben egy ikertestvért szeretett volna aki a versenyzéseket követően átveszi a díjakat és szerepel helyette.
És ha valaki korábban azt gondolta, hogy Katinka egy egyszerű lelketlen és sebezhetetlen robot (avagy az Iron Lady), az most legalább részben szembesülhet azzal, hogy a bajai lány mennyire sokszor torpant meg az útján, illetve milyen nehezen viselte a kudarcokat: már a 2008-as pekingi olimpián a döntőből való kimaradás után csalódottságában az úszást csak eszköznek látta az amerikai ösztöndíj elnyerése érdekében, ahol aztán elmondása szerint folyamatosan otthonával, Bajával álmodott, és csak a hazatérést tervezte,
de 2012-ben is összetört, amikor világbajnokként mindenki az érmet várta tőle a londoni olimpián, de végül „csak” (amint azt a magyar kommentár is hangoztatta) a negyedik lett, így érem nélkül fejezte be harmadik olimpiai nekifutását is – és miután már a verseny során érezte, hogy baj van a tempójával, szégyellt a riporterek elé állni a kissé meglepő negyedik helyét követően.
Mondhatni, hogy ennek lett az eredménye az Iron Lady, avagy a rendíthetetlen sportoló születése, aki folyamatosan harcol magával Katinkával, és kettejük közül mikor ki áll győzelemre: úgy tűnik, míg 2016-ban Rióban inkább az Iron Lady vezetett (négy olimpiai érmet és bődületes eredményeket hozva) Shane Tusuppal a partvonalon, addig az utolsó időszakban már Katinka mutatkozik meg inkább, az a Katinka, aki elmondása szerint már kissé unja a folyamatos utazást, nem akar bizonyítani másoknak, élvez finomakat enni és lazább esetéket tartani, és végre szeretne egy kutyát is.
Persze az nem kérdés, hogy a dokumentumfilm elsősorban Katinka és közvetlen környezetének nézőpontját adja át, így elsősorban azt és úgy tudjuk meg belőle, amit ő elmondani akar magáról – és talán amit saját magának is közvetíteni szeretne. Ez különösen is érzékelhető abban, ahogy Katinka igyekszik bár távolságtartással, de szembe állítani a korábbi Shane Tusup és jelenlegi Gelencsér Máté időszakot (utalva arra, hogy Tusup alatt inkább eszköznek érezte magát az ambiciózus, de saját sikereket végül elérni nem tudó sportoló mellett, míg jelenleg sokkal boldogabb párkapcsolatban él és kevésbé zárkózik el), ahogy törekszik kidomborítani a nő és a sportoló két különböző személyiségét is. Ennek sajnálatos következménye azonban, hogy a kettősséget nem sikerül feloldani, így
egyszerre látunk egy eredményeket követően bánkódó és elégedetlen sportolót, egy saját elmondása szerint is harmóniát és fokozatosságot nem ismerő teljes erővel küzdő úszót, illetve egy olyan nőt, aki úgy érzi, nem kell már bizonyítania, és amúgy is bónusznak érzi, hogy a tokiói olimpián egyáltalán jelen tudott lenni.
Ez a kettősség persze részben érthető (és talán nem is szükséges mindenre választ adni), ám utalhat a cikk kezdetén említett helyzetre, hogy Katinka már érzi a csúcsponttól való távolodást, de még nem telt ahhoz megfelelő idő, hogy azt kellő átgondolással és lezárással tudja átadni, így végül maga a néző sem tudja, hogy örüljön a múltnak és gratuláljon Katinkának a sikeres pályafutásáért, vagy teljes torokkal bíztassa a következő versenyen és sopánkodjon ha az nem jön össze.
Összességében tehát elmondható, hogy a Katinka iránt kíváncsi emberek számára mindenképp érdemes a moziba való látogatás, ugyanis a 100 perc alatt egyrészt visszaemlékezhetünk pályafutása főbb momentumaira, ahogy megismerkedhetünk – habár megfelelő távolságból – Katinka nagyon humoros, kedves és ellentmondásokkal teli emberi oldalával is. Az alapvetően nem kevés kritika ellenére a dokumentumfilm unalmasnak egyáltalán nem nevezhető, bizonyos jelenetei meglehetősen dinamikusak, minőségileg megállja a helyét, ahogy egy kicsit a legnagyobb úszásainak izgalmait is átélhetjük, habár az úszás sokszor háttérbe kerül, hisz szinte semmit nem tudunk meg a 2004-es első olimpia közvetlen előzményeiről (ne feledjük, ekkor gyakorlatilag egy gyerekként utazott ki), nem láthatjuk át a 2012-es nagy kudarc rövid távú következményeit, ahogy a mostani tokiói olimpiáról is kevés részlet mutatkozik meg (azon kívül, hogy arról beszél édesanyjának, az edzések során nem úszik túl jó időket) – így alapvetően kimondható, hogy lehetett volna még az izgalmakat némileg fokozni a versenyek drámaibb bemutatásával és részleteinek ismertetésével. Hiányérzet jelenhet meg a 2017-es budapesti FINA vizes világbajnokság kapcsán is, hisz egyáltalán nem kap szerepet a hazai rendezés ténye, ahogy az sem, hogy milyen hatalmas biztatás mögött úszhatott a magyar rajongók kedvenceként Katinka. Mindazonáltal ez Katinka története Katinka szemszögéből, mely során találkozhatunk egy sportolóval, aki egyrészt küzd magával saját sikeréért, másrészt pedig meg akarja mutatni másoknak, hogy mennyi mindent feláldozott mindezért. Ha pedig valamennyit ebből az áldozatból meg akarunk érteni (vagy legalábbis meg akarjuk hallgatni hitvallását), akkor nagyon is érdemes a filmre beülni.
