Kedd hajnalig tartott az olajembargó-vita az Európai Tanácsban, ahol megállapodás született az Oroszországgal szemben bevezetendő gazdasági retorziókkal kapcsolatban. Azon országok, amelyek vezetéken keresztül szerzik be az orosz kőolajat, nevezetesen a Barátság kőolajvezetéken, azok mentesülnek a tilalom bevezetése alól. Magyarország, Csehország és Szlovákia ilyen országok. Orbán Viktor méltán könyvelheti el sikernek, a nyugati vezetők pedig jogosan érezhetik félig üresnek a poharat.
De érdemes ebből a döntésből, a hatodik szankciós csomag milyenségéből hosszútávú következtetéseket levonni? Ha le lehet, akkor mit? Van ennek tágabb kontextusa, a jövőt meghatározó jellege?
Ehhez érdemes az európai integráció (egységfolyamat) elejéhez visszamenni. A második világháború után Nyugat-Európa egy jelentős része úgy gondolta, hogy fejlődésének, biztonságának a garanciáját csak az tudja szavatolni, ha szorosabban együttműködnek. Elsősorban az esetleges német újrafegyverkezés volt a fő indok, hogy elindult az ezirányú gondolkodás. Ez érthető volt, hiszen a német hadiipar a fű alatt tudta felépíteni Európa legerősebb hadigépezetét a második világégést megelőző időszakban, megkerülve a franciákat és a briteket. Azonban a kétpólusú világrend, a vasfüggöny leereszkedése ráébresztette Európa szabad felét arra, hogy a sztálini Szovjetunió, a kommunizmus terjedése nagyobb veszélyt jelent a kontinens békéjére. Egyesek magát Sztálint tartják az egységfolyamat egyik legfontosabb atyjának.
Azonban egyáltalán nem volt konszenzus arról, hogy ez milyen formában valósuljon meg. Egyesek egy egyesült Európáról, egy Európai Egyesült Államokról álmodoztak, míg mások, (féltve országuk szuverenitását) inkább a Nemzetek Európája koncepcióban gondolkoztak. Ez a konfliktus mondhatni mindig is belengte az integráció történetét. Minden egyes szerződés, kialakítandó közös szakpolitika, új intézmény (vagy egy meglévő szerepének a megváltoztatása, bővítése), bírósági határozat, felmerülő problémák időnként újra felvetették az együttműködés mélyítésének az eshetőségét. A föderalisták (az EEÁ-ban gondolkodók) azt várták, hogy idővel egyre több területen, a szuverenitás egyre bővebb közös gyakorlásával az egyes európai államok belátják az európai szuperállam szükségességét, mivel az fog tűnni számukra a legracionálisabb forgatókönyvnek. A szuverenisták azonban féltették kormányaik hatáskörének a csorbulását, vonakodtak, mit adjanak a szupranacionális (nemzetfeletti) szintnek.
A szuverenisták mindig a kormányközi alapokon nyugvó intézményeket, döntéshozatali mechanizmusokat támogatják. Ilyenkor a nemzeti érdekek kerülnek előtérbe, nem az uniós. Az Európai Tanács, mint intézmény erre a példa, a vétójog biztosítása egyes kérdésekben. De az is a szuverenitás védőbástyájának számít, ha egy szavazásnál nem elég az egyszerű többség, hanem jóval nagyobb arányban, minősített többségben kell egyetérteni. A probléma az egyszerű többséggel az, hogy az egyet nem értő feleknek is be kell tartani egy olyan jogszabályt, amihez ők nem adták a nevüket, sőt, egyenesen tiltakoztak ellenük. A nemzetállamok szintjén értelemszerűen mindenkire alkalmazandó az a jogszabály, amit a 50%+1 fős parlamenti többség megszavaz, pedig a társadalom közel fele nem biztos, hogy egyetértene vele.
A föderalisták mindig elégedetlenek voltak, ha az együttműködés csak kormányközi szinten működött. Ők azt akarták és akarják a mai napig, hogy az egyes tagállamok kormányai minél kevésbé tudjanak beleszólni a folyamatokba, ezért a szupranacionális megoldásokat szorgalmazzák. A meglévő intézményi struktúrával sem elégedettek: az Európai Unió Bizottságából szeretnék kialakítani az európai szuperállam végrehajtó hatalmát, kormányát. Az Európai Parlament is egy ilyen intézmény; szeretnék, hogy törvényhozásként képviselje európai választók akaratát, olyan törvényeket hozzon, amelyek kötelezőek lesznek a tagországokra. Az EP nemkülönben az Európai Unió egyik, ha nem legharcosabb intézménye volt mindig is, 1979-ben például kiharcolta, hogy közvetlenül válasszák meg a képviselőket, ne a tagállamok törvényhozásainak delegáltjai üljenek be. Mára az intézmény a döntéshozatal egy megkerülhetetlen szereplője, a kezdeti tanácskozó szerepkörhöz képest ez nagy eredmény.
A kezdetekben kicsivel kezdték, a Montánunió 1951-es megalapításával a szén- és acéltermelést hangolták össze, illetve felügyelték egymás nehéziparát. A föderalisták úgy gondolták, hogy ez a folyamat a távoli jövőben tud csak kiteljesedni, a politikai unió egyhamar nem megvalósítható. Úgy gondolták, hogy az egyes államok gazdasági együttműködése több mint a semmi: az egyre szorosabb egység („ever closer union”) létrejöttének a minimuma. Ezt a célt az 1957-es római szerződésben fogalmazták meg.
Az egész európai integrációs folyamat egy gazdasági együttműködésként indult, ami fokozatosan átpolitizálódott, a technokraták elkezdtek politikai kérdésekről is vitatkozni. A Charles de Gaulle által „hazátlan bitangok” -ként megjelölt európai bürokrácia folyamatosan törekedett a közös, európai identitás megteremtésére, az uniós érdekek elsőbbségét hangsúlyozva a nemzetivel szemben.
Az Európai Uniónak nem véletlenül van himnusza, zászlója, de az uniós állampolgárság és a vele járó többletjogok is ezt próbálják megteremteni, az Erasmus pedig az egymással kapcsolatban álló összeurópai elitet akarja kiképezni. Már maga az Eurovíziós dalfesztivál is egy ilyen kulturális esemény, bár kérdéses, hogy Ausztrália miért szerepel rendszeresen benne. Volt kísérlet egy európai alkotmány elfogadására, ami azért lényeges, mert egy alkotmány az egyes országok belső jogának legfontosabb jogi dokumentuma, minden más törvényt, jogszabályt azzal kell összhangba hozni. Végül nem lett az Európai Uniónak alkotmánya, mivel azt Hollandia és Franciaország népszavazáson elutasította.
Azonban az egyik legfontosabb, illetve a téma szempontjából legidevágóbb kérdéskör az Európai Unió egységes fellépésének a kérdése a nemzetközi rendszerben. A föderalisták úgy gondolják, hogy Európa csak úgy tudja megvédeni az érdekét a mostani világban, ha egységesen lép fel, van közös állásfoglalás, az egyes tagállamok nem járnak külön utakon. Már az 1992-es maastrichti szerződés célként tűzte ki a közös európai külpolitika kiépítését, a 2007-es lisszaboni szerződés pedig létrehozta a Főbiztost, aki az EU kvázi-külügyminisztere.
A föderalisták számára (fontos kiemelni, hogy nem örömükre) az orosz-ukrán konfliktus egy lehetőséget jelenthet a közös fellépésre, a közös cselekvésre. Rengeteg szimbolikus töltettel bír az Európai Unió viselkedése a háború alatt. Az orosz agresszió közös elutasítása, az embargók bevezetése, Oroszország majdnem teljes leválasztása a világkereskedelemről egyértelmű kiállás Ukrajna mellett. Az orosz kőolaj megvétele egyet jelent az orosz háborús gépezetnek a finanszírozásával. Az egységes választ szorgalmazók (a föderalisták) nem tudják elfogadni, ha vannak olyan renitensek, mint például Orbán Viktor, akik kerékkötőként funkcionálnak, tüskét jelentenek a köröm alatt. A szankciós csomagból és annak támogatásából morális kérdést csinálnak, pedig nem csak arról van itt szó.
Rengeteg értelmezése született a magyar álláspontnak, vita tárgyát képezi az orosz olajhoz való ragaszkodás, annak az alternatívájának a keresése és megléte. Az elsődleges érv a választók felé, hogy a megélhetést, az olcsóbb gázt, a rezsicsökkentést védik meg, nem a magyar családokkal fizettetik meg a háború árát, más támogatást nem megtagadva Ukrajnától. A magyar kormány nem szándékozza szupranacionális szintre hagyni a magyar gazdaságot ilyen nagy mértékben érintő kérdést. Az uniós érv az, hogy az orosz rezsimet meg lehet dönteni azzal, ha a különböző embargókkal súlyos károkat okoznak az orosz gazdaságban. Azt fenntartani, a háborús gépezetet „beolajozni” erkölcstelen, az ukrán érdekek és háborús erőfeszítésének az aláásása. Azonban más vetülete is van ennek a vitának:
az olajembargó körüli nézeteltérés a szuverenisták és a föderalisták közti legújabb csörte.
Nem egyszer vádolták meg Orbán Viktort azzal, hogy bomlasztja az Európai Unió egységét a folytonos vétózással, a közösség egészére érvényes döntések megakadályozásával, az engedmények kizsarolásával. Azon politikai erők, akik szeretnének egy föderális alapokon nyugvó Európát, azok most egy elszalasztott lehetőséget láthatnak ebben a kompromisszumban. Az éles történelmi váltások, nagy események (vagy akár egy háború) lehetőséget kínálnak a szorosabb együttműködésre. Egyszerű a művelet: felmerül egy probléma, amire kínálnak egy olyan megoldást, amely szorosabb együttműködésre sarkallja a tagállamokat, az eredmény pedig az, hogy egy kis lépéssel, de közelebb kerülnek egy európai szuperállamhoz.
Az EU-s szabvány megállapítása, hogy a csemegeuborkának 6-9 centiméternek kell lennie, nem esik olyan nagy latba, mint mondjuk egy entitásként fellépni a szomszédban zajló háborúra. Bármennyire idő kérdése, hogy az Európai Unió kelet-közép-európai „lator államai” mikor fognak áttérni az Adria-kőolajvezetékre, hogy mikor szakítják meg a „Barátságot” az eddigi forrással, egyáltalán mikor állítják át az olajfinomítókat az új kőolaj feldolgozására, egy dolog biztos:
Az Európai Unió nem tudott egységesen, egy szereplőként választ adni egy kihívásra, a szuverenisták megakasztották a föderalisták esetleges szándékát arra, hogy jobban ki tudjon épülni az uniós külpolitika.
A vétó belebegtetésével kisajtolt konszenzus komoly bukkanót jelenthet az Európai Egyesült Államokat szorgalmazók számára. Egy föderációnak (vagy valami arra hajló képződmények) egy külpolitikája van, nem is lehet több annál. Az Európai Unió egy érdekes képződmény, hiszen jóval több, mint valami nemzetközi szerződés, de nem tekinthető államnak sem. Az, hogy az európai integráció a Nemzetek Európáját vagy egy európai szuperállamot eredményez, azt nem tudni, az csak a jövő zenéje. A történelem majd eldönti, hogy ez a kompromisszum mennyire befolyásolta ezt a folyamatot.
