2016-ban döntöttem úgy, hogy minden gátlásomat levetkőzve nekiveselkedem egy téli Erasmus-félévnek Németországban, akkori germanisztika-hallgató lévén. A sikeres pályázatnak köszönhetően egy rendkívül szemrevaló kis városba, Paderborn-ba nyertem felvételt az Universität Paderborn Germanistisches Institut-jába. Nem én választottam a várost, nem is hallottam róla azelőtt, de ide kerültem, talán ő választott engem. Nem állítanék teljesen igazat, ha azt írnám, hogy kizárólag belső indíttatások vezéreltek az ösztöndíj megpályázására, hiszen szerettem az itthoni életemet: itt voltak a barátaim, a családom, az egyetem, az akkori kapcsolatom, a zenekarom, Magyarországom és Budapestem, amit a rajongásig szeretek azóta is.
Többféle impulzus ért az évek során, már gimitől kezdve, amik azt sulykolták belém, hogy Erasmusra márpedig érdemes elmenni: „sehol máshol nem lesz lehetőséged ennyi és ilyen jellegű tapasztalatot szerezni külföldön”, „nem is igazi egyetemista az, aki nem megy Erasmusra”, „ott fogod igazán megtanulni a nyelvet” és társaik. Na jó, ezúttal tényleg nem vagyok teljesen őszinte, mivel valójában ezek a szélsőséges mondatok nem is hangzottak el ebben a formában, inkább csak az én fejemben csengett így a rengeteg hallott véleményből leszűrt összegzés. Természetesen valamilyen szinten internalizáltam ezeket a véleményeket, csak éppen mindig nagyobb a szám és a bátorságom addig a pontig, amíg a tettek mezejére, pontosabban a célvárosba vezető jármű fedélzetére nem kell lépni. Persze, hogy szerettem volna nemzetközi kapcsolatokat építeni, gyakorolni az idegen nyelveket, belekóstolni más nemzetek kultúrájába, hiszen ezt világéletemben imádtam. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogok fél évig túlélni az itthoni bizalmi kapcsolataim, a barátom, és a szorgos építgetés alatt álló, pofátlanul hirtelen hátrahagyott magyarországi életem nélkül, ami egy magamfajta introvertált számára szinte felfoghatatlan tragédiának minősül.
Németország gyönyörű. Igazak a pletykák, akárhol jártam eddig ebben az országban, kifogástalan tisztaság, csodás tájak, szépen karbantartott történelmi és új épületek, na és persze türelmes, munka- és vendégszerető emberek fogadtak. Utóbbi alól kivételt képzett a két német lakótársnőm - szóval csupán az a két ember, akikkel életemben először kellett együtt laknom külföldön. Egyikükkel pár hétig egyáltalán nem találkoztam, a másiknak pedig az első napomon (az előző, magányos éjszaka könnyeitől duzzadó szemekkel és fájó fejjel) naivan, mosolyogva nyújtottam a jobb kezem, majd bemutatkoztam jól nevelten elárulva neki, hogy mostantól egy hónapig velem fog élni. (Szeptember végén ugyanis másik apartmanba költöztem egy kis adminisztrációs kavarodás miatt – na jó, igazából csak azért, mert már lefoglaltam októbertől kezdődően a szobámat, amikor úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek már a szeptembertől induló C1-es nyelvkurzusra is a szemeszter kezdete előtt, ezért szeptembertől októberig kellett egy másik lakóhely.) A leányzó a fülig érő mosolyomra és az udvarias bemutatkozásomra egy tátott szájú „aha”-val reagált, majd rohant tovább a dolgára.
Az élet azonban nem állt meg, találkoztam a kedves, segítőkész „buddy”-mmal, aki az egyetlen magyar volt rajtam kívül, akiről tudtam a városban. Ezután átmentem a koliból az egyetemre, az első Erasmus-gyűlésünkre. Itt a biztató, szeretetteljes köszöntőbeszéd, amit a nemzetközi iroda két feje tartott nekünk, a megszámlálhatatlan mennyiségű országból érkező ragyogó, mosolygós Erasmus-diáksereg, a napsütés, majd az imádnivaló kurzustársaimmal való megismerkedés valamelyest felvillanyozott. A kurzuscsoportban volt szerencsém együtt tanulni kínai, japán, francia, tunéziai, amerikai, finn és moldovai diákokkal. Az év során a legjobb Erasmus-barátaim körébe csatlakoztak görög, további francia, japán és kínai, román, olasz, lengyel, katalán, portugál, angol-indiai, simán-indiai, pakisztáni, török, és még sorolhatnám, hogy milyen nemzetiségű egyének, akik egytől egyig a szívemhez nőttek.
Nyilvánvalóan egyénfüggő, hogy ki hogyan él meg egy Erasmus-kalandot, persze némi szerencse, de annál több önuralom és sok-sok tervezés is kell hozzá. Aki kimegy külföldre tanulni ösztöndíjjal és hasonló körülményekkel, ahogy én, annak azt tanácsolnám, hogy vegyen részt minden programon, barátkozzon, figyelje a határidőket (mert néha nem egyszerű minden adminisztrációs feladatot észben tartani), tanuljon szorgalmasan, járjon be minden egyes órára, és szóljon is hozzá.
Nagyon jó érzés külföldiként megszólalni az ő nyelvükön, még ha az egyetlen hely is, ahol megkapod, hogy nem tűnt fel, hogy külföldi vagy, az a szombat esti karaoke a kocsmában,
egy már nem szomjas srác szájából. Rengeteg vicces élménnyel is gazdagodtam. Többek között szembesültem vele, hogy a Barbarát szinte sehol máshol a világon nem becézik Barbinak, ezért egy pár, a megszokottnál hosszabbra nyúlt bemutatkozási ceremóniám után már reflexből úgy mutatkoztam be, hogy „Barbie, indeed, like the doll, Barbie-doll”. A legmeredekebb példa az volt, amikor egy ír srác azt hitte, hogy csak álnevet találtam ki, hogy le tudjam rázni, ezért én az ő valódi nevét azóta sem tudom, mivel Ken-nek ismertem meg.
Teljesen igaz az állítás, hogy rengeteget tapasztalhatsz és tanulhatsz magadról egy külföldön töltött félév alatt. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek hibátlanul elhadarni egyórás alvás után egy ismeretlen tettes elleni feljelentést németül, miután egy düsseldorfi szórakozóhelyen ellopták a táskámat minden, azaz minden tartalmával együtt; hogy kétszer is fogok járni emiatt a düsseldorfi magyar konzulátuson, majd a végén előkerül egy kukából a táskám. A legtöbb dolgom meglett, de nyilvánvalóan a legértékesebbeket eltulajdonította a tolvaj: két telefontól, a készpénztől, a kedvenc zöld szemceruzámtól és egy gitárpengetőtől örökre meg kellett válnom. (Mi lehetett az indíttatás?)
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire felemelő érzés a világ szinte minden pontjáról szerezni barátokat. Együtt bulizni velük, együtt felfedezni egy mindannyiunk számára új országot, ahol az autósok csak nagyon indokolt esetben dudálnak, és ahol a Deutsche Bahn egyáltalán nem olyan pontos és megbízható, mint ahogy a hír járja, és megesik, hogy a semmi közepén ragadsz éjszakára, és egy bielefeldi gyorsétteremben kell aludnod az első vonatig, mert az aznapi utolsó vonat ismeretlen okokból törölve lett.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni a magyar szó, a magyar levegő, a magyar ételek, a magyar közlekedés, a magyar feliratok, a magyar magyar. Mondhatni alapvető emberi kötelességnek tartom, hogy nyissunk más kultúrák felé, ismerjünk meg más nemzeteket, hiszen paradoxnak tűnik, de így a saját magunkét is sokkal jobban meg tudjuk ismerni, felfedezni a különlegességeit, az unikumait (akár a szó minden értelmében). Én ugyanakkor már felismertem, hogy ha egyszer ennyire nem ment a külföldön élés az emésztő honvágy miatt, ez valószínűleg világéletemben így is marad. Kozmopolitának tartom magam, szeretek utazni, szeretem a külföldieket, de az érzelmi kötelék, ami folyton hazahúz, erősebb annál, mintsem, hogy bármi érv miatt el tudjam vágni.
Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-as világválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.
Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu
