Reaktor

"Don-kanyarban áll egy szomorú fűzfa"

don-kanyar-kereszt-head.jpg

Éppen nyolcvan éve, 1943. január 12-én indult meg a szovjet áttörés a Don-kanyarban. Hosszú évtizedekig nem lehetett róla beszélni – ideológiai és politikai okok miatt –, amelynek következtében mindmáig nem dolgoztuk fel ezt a tragédiát. A kerek évforduló alkalmán a második magyar hadseregre emlékezünk.

A „Kállay-kettősről”

A magyar köztudatban hosszú ideje él az, hogy Kállay Miklós hintapolitikus volt.

Hintapolitikának azt nevezhetnénk, ha egyensúlyozni kívánna két, szembenálló fél között, de Kállay nem ezt csinálta. Az ő hosszabb távú célja egyértelműen a kiugrás volt, emiatt is tárgyalt az angolokkal és az amerikaiakkal, sőt a magyarok még terveket is tettek eléjük, bár ezt nem igazán vették komolyan, több garanciát vártak. Annyi azonban biztos, hogy Kállay ki akart szabadulni a nemzetiszocialista Németország karmaiból – arról vitatkozhatnánk, hogy semleges státuszt, különbékét vagy esetleg átállást tervezett, de ez ezen szempontból kevésbé lényeges. Látta azt, hogy szükséges végrehajtani egyes német követeléseket, de ez kizárólag geopolitikai megfontolásból történt, nem pedig „hintapolitika” miatt. Ekkor már a revízió sem kapott akkora figyelmet, mint korábban. Hintapolitika akkor lett volna, ha azért játszik ide is-oda is, mert mindkét szövetségi rendszertől teljesen független akar lenni, esetleg mindkettőnek élvezni akarja bizonyos előnyeit, de ő teljes mértékben az angolszász hatalmakhoz akart tartozni - függetlenül attól, hogy milyen szerepben -, csak erről tudta nagyon jól, hogy sok idő, és óvatosnak kell lennie.

dr_kallay_miklos_1887-1967_miniszterelnok.jpg

Kállay Miklós, Horthy utolsó reménye (forrás: Wikipedia)

Kállay alkalmasságát éppen az mutatja, hogy valamennyit megtett a németeknek, miközben ezeket nem akarta, de látta, hogy szükségesek. Sajnálatos módon azonban ennek igen súlyos következménye lett

– ami nem Kállay felelőssége. 1942 tavaszán ugyanis kiküldte a Szovjetunió ellen harcoló németek kötelékébe – alájuk rendelve – a 2. magyar hadsereget, mintegy 200 ezer embert. Ezt sem akarta, de már az is nagy eredmény volt, hogy csökkenteni tudta a németek követeléseit. A felszerelés korszerűtlen, elavult és kevés volt, de szóbeli ígéretet kaptak a németektől a felfegyverzésre (az lenne a meglepő, ha ebből bármi is megvalósult volna).

„Meghalni küldték őket”

Rengeteg tévhit él a köztudatban a második magyar hadseregről.

Az egyik, hogy fegyverzetük elavult volt. Ez tulajdonképpen valahol igaz, hiszen sem a szovjetekhez, sem a németekhez képest nem voltak jól felszerelve, viszont sajnos azt kell mondani, hogy eme csekélységgel mindenük megvolt, amit akkor Magyarország meg tudott adni, minden lehetségest megtettek, a lehető legjobb felszereléseket kapták meg, amelyek Magyarországon rendelkezésre álltak (mondjuk valahol érthető, hogy egy egyébként lefegyverzett ország, amelyiknek a vezetői nem képzelegnek a határaiktól több száz-több ezer kilométerre "élettérről" - nem úgy, mint egyeseknek - nem tart fenn akkora hadsereget, mint egy világbirodalmi ambíciókkal bíró diktátor).

Hasonlóan elterjedt, hogy meghalni küldték ki a katonákat, vagy legalábbis tudták, hogy egy hasonló tragédia lesz a sorsuk. Ez is csak részben igaz, mert nagyon is számítottak arra, hogy a németek majd felfegyverzik a hadsereget. Nem tudjuk, hogy erre valóban volt-e szándék (magam részéről nagyon meglepődnék, ha lett volna, ismerve a későbbi eseményeket), vagy csak szavak szintjén jelent meg, de a keleti front 1942 nyári és őszi eseményei ezt mindenképpen megakadályozták. Persze nagyon is sokat mondó, hogy az 1942 október végén a hadseregnél járt nagybaczoni Nagy Vilmos szinte frissen kinevezett honvédelmi miniszter, aki a seregszemle utáni nyilatkozatában beszélt nagy, végrehajtandó feladatokról, hadiárvákról, hadiözvegyekről - de hazatérő katonákról nem. Pedig ekkor még közel sem beszélünk a Don-kanyar tragédiájáról. Ugyanakkor ez az 1942 őszi helyzet, nem pedig a tavaszi, vagyis ez későbbi fejlemény. A második magyar hadsereget nem meghalni küldték a frontra.

Az sem teljesen igaz, hogy az egész hadsereg megsemmisült: nem halt meg 200 ezer ember, de a veszteségek valóban nagyon súlyosak, talán korábban soha nem volt példa hasonlóra. Nehéz megítélni, a becslések eltérőek, de

nagyjából 130 ezres veszteséggel kell számolnunk,

de legalább százezer fővel biztosan, ami brutális – még akkor is, ha a 200-207 ezres létszám helyett a novemberben kiküldött 45-50 ezres váltást is hozzávesszük - ebből a halottak száma 50 ezer fő körül mozog. De mi is történt pontosan a Don-kanyarban?

A katasztrófa előzményei

A magyar katonákat 1942 tavaszától június végéig szállították a keleti frontra, és július elején érték el az első katonák a Dont. A feladatuk a megmaradt szovjet hídfőállások felszámolása lett volna, ez csak részben volt sikeres.

Augusztus végén már a teljes magyar haderő a Donnál volt, a németek pedig Sztálingrádnál – a magyar hadsereg őket biztosította volna.

Szeptemberben aztán a csekély sikerek és a kezdődő ellátási problémák miatt egyáltalán nem bizakodó magyar hadsereg védővonalat épített ki, ugyanakkor

nagyjából kétszáz kilométernyi frontot kellett volna az eredetileg kétszázhétezres seregnek – amelyet már veszteségek is értek, ekkor már nagyjából kilencvenezer fő harcolt – tartani. Ezt semmilyen felszereltséggel nem lehetett végrehajtani, nemhogy a magyarokéval,

ráadásul két igen erős szovjet hídfő is megmaradt a területen, a Don nyugati partján (a harmadikat, Korotojakot éppen szeptember elején sikerült megtisztítani, de nagy veszteségek árán). A magyarok feladata a németek biztosítása volt. A németek Sztálingrádra koncentráltak, és ami felszerelés érkezett hozzájuk, azt el is használták, a magyar seregnek nem jutott. Nem volt a védekezéshez szükséges fegyver, sok helyre még ember sem jutott, ráadásul a belső ellátást is nehezítette, hogy a lovakat – ellátmány hiányában – visszavonták, így ami rendelkezésre állt, az is nehezen jutott el oda, ahol szükség volt rá.

21288.jpg

(forrás: Múlt-kor)

1942 végén már egyértelműen számítottak a szovjet csapásra, ráadásul a tél beköszöntével – nem voltak ritkák a mínusz harminc-negyven fokok sem – egyre sürgetőbbé vált bármiféle intézkedés. Egy 45-50 ezer fős felváltó egységet tudtak csak szervezni, továbbá az ún. Cramer-csoportot (magyar-német páncéloshadosztályokból álló kvázi tartalék), viszont

a hadsereg szerencsétlenségére a felváltó egység éppen január 13 körül állt volna hadrendbe, így akiket váltottak volna, azok sem térhettek már haza.

A doni katasztrófa

A szovjetek végül január 12-én, vagyis éppen nyolcvan éve törték át a magyar arcvonalat,

ekkor még csak az (északi) urivi hídfőnél. A másnapi támadás után már megkezdődött a magyar katonák elmenekülése, január 14-én pedig a déli, scsucsjei hídfőnél is áttörtek a szovjetek, de január 15-ig még valamennyire képesek voltak a magyar-német csapatok a védelemre – bár a Scsucsjénél áttörők már 14-én megindultak az egyik magyar hadtest háta mögé. Január 17-18-ra azonban gyakorlatilag megszűnt a magyar katonaság jelenléte, felbomlott a hadsereg. Aki maradt, az is azért, mert bekerítették - a III. magyar hadtest, amely csak február elejére tudott kitörni. (A Cramer-csoportot is csak habozva vetették be, a németek ezt eredetileg megtiltották, így ez is késő volt).

don.jpg

(forrás: bibl-u-szeged.hu)

A németek január 15-én megtiltották a visszavonulást, és ezt Jány Gusztáv parancsnok teljes mértékben komolyan vette.

Akik mégis visszavonultak, azokkal a mi szövetségeseink, a németek szövetségeshez méltó módon bántak, amennyiben máltónak lehet azt nevezni, hogy a szövetségeseiket nem engedték be az általuk megszállt falvakba, illetve elvették a megmaradt felszereléseiket, ellátmányukat. Hasonló történt a németek alá beosztott, bekerített  - már említett - III. magyar hadtesttel (ez Stromm Marcel vezetésével február 1-jéig kitartott), amelyet a németek a saját visszavonulásuk fedezésére rendeltek, de nem kaptak felszerelést – no ezeket nem a visszavonulás során használtak, hanem inkább megsemmisítették.

jany_gusztav.jpg

Jány Gusztáv, a második magyar hadsereg parancsnoka (forrás: Wikipedia)

Sokkal súlyosabb Jány Gusztáv esete, aki január 24-én újabb hadparancsot adott ki, ebben természetesen a német narratívára épített: szerinte a magyar hadsereg elvesztette becsületét, ismételten megtiltotta a visszavonulást, sőt a rend helyreállítására még a helyszíni felkoncolást (!) is lehetővé tette

„A  rendet és a vas fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani.”

– ez a katonák ellen végrehajtott felkoncolásra vonatkozott, mondván:

„Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa.”

Ez természetesen óriási felháborodást keltett, maga Horthy is a parancs visszavonását követelte. Április 4-én ez meg is történt, ugyanakkor bármennyire is figyelembe próbáljuk venni azt, hogy milyen körülmények is hatottak Jány Gusztávra január 24-én, egy parancsnoktól ez igen nehezen fogadható el.

2960x640.jpg

(forrás: 24.hu)

A doni hősök emlékezete

Öt nap alatt - janurá 12-17 - felbomlott a hadsereg. 1942-43 folyamán összesen 100-130 ezren vesztek oda az eredetileg 207, majd 250 ezer fős hadseregből, közülük mintegy 40-50 ezren meghaltak, legalább 30 ezren megsebesülve tértek haza. Legalább 30 ezren kerültek szovjet hadifogságba, de csak töredékük élte túl, mintegy 3-4 ezer fő.

Ez nem az Ő háborújuk volt. A második magyar hadsereg ennek az áldozata volt, amely aljas szövetségeseink aljas játszmájába keveredett. Akik ott voltak, hősként haltak meg vagy tértek haza, emléküket nem feledhetjük, hiszen a mi katonáink.

Az, hogy évtizedeken keresztül nem lehetett róla beszélni, mindmáig hat – tudunk olyanról, akit amikor felkerestek, még a rendszerváltást követően is bizalmatlan volt. Jelen ismereteink szerint a doni katasztrófa túlélői már mind meghaltak - a legutolsó túlélő, a 99 éves székesfehérvári Smohay Ferenc zászlós 2021 februárjában hunyt el, illetve más források szerint a legutolsó a kecskeméti Szeverényi István volt, aki 2022 nyarán távozott.

20121211-donkanyar-masodik-vilaghaboru-masodik-magyar4.jpg

Hadifoglyok menetelése (forrás: Origo)

 

A borítókép forrása: cultura.hu

süti beállítások módosítása