Reaktor

Vérfürdő a Netflixen: A Jeffrey Dahmer-sztori

aaaabwtrymiiiwpu99n8od5gb1o562gquk_viux2xz1xk_emjg4bewq0ztfec6rdta1jmfokwwm5oi2gyjrgra0by0vnpezeqlfqcrjglc_y6ag88ifupa8yuuy_0alkkzwoh3qdwa.jpg

Mielőtt belekezdenék a Netflix új sorozatának elemzésébe, megjegyezném, hogy minden olvasó óvakodjon az instabil családi hátterű, boncolást kedvelő egyénektől - orvostanhallgatók sem kivételek!

A Dahmer-sztori a héten robbant be mindenféle figyelmeztetés nélkül. Nem volt premier, a műsor egyik sztárja sem adott előzetes interjút, és a sorozat megjelenése előtt öt nappal felbukkant kedvcsináló is csak úgy kicsúszott. Ez általában annak a jele, hogy egy platform el akarja tüntetni a műsort, vélekedik a Guardian.

A sorozat címét és cselekményét ihlető Jeffrey Dahmer 1960-ban született Wisconsinban. A sorozat kiválóan bemutatja gyermek- és fiatalkorát: édesanyja gyógyszerfüggő, látszólag bipoláris, a munkájába temetkező édesapjával pedig az alapkommunikáción kívül nem igazán találja a hangot. Miután előszednek egy halott oposszumot a házuk alól, felfedezik az egyetlen tevékenységet, melyet szívesen végeznek közösen: különböző állatok boncolását a garázsban. Itt már gyanút foghat a néző, hogy nem áll meg az állatokkal való kegyetlenkedésnél a történet, viszont a sorozat hosszú-hosszú szakaszai minden betekintés vagy elemzés nélkül telnek el, a rendező csak hagyja, hogy a véresebbnél véresebb és betegebbnél betegebb események sora magától folyjon.

A kronológia töredezett, ami néhol zavaró, de abban mindenképpen segít, hogy egy-egy gyomorforgató jelenet után a néző szusszanhasson kicsit. 

A visszatekintésekből kiderül, Jeffrey miért döntött úgy, hogy megöl/megesz/megkínoz 17 fiatal férfit és fiút. Az ilyen jellegű filmeknél és sorozatoknál mindig úgy érzi a néző, hogy az elmebeteg gyilkos igazából nem is elmebeteg, csupán a körülmények szerencsétlen áldozata, akit nem volt képes megtartani a társadalmi háló. Itt szerencsére nem ez a helyzet:

a sorozat egy percig sem akar áldozatot csinálni Dahmerből - bár bemutatja a családi tragédiákat és a szerető otthon hiányát -, nyilvánvalóvá teszi, hogy vannak személyek, akik egyszerűen betegen születnek.

És egy ilyen személy Dahmer is.

A milwaukee-i kannibálként emlegetett Jeffrey-nek többnyire fekete férfiak estek áldozatul. Mielőtt bárki azt hozná ki ebből, hogy Dahmer a fehér elnyomó, az áldozatok pedig az elnyomás szimbólumai, gyorsan leszögezném, hogy Jeffrey azt állította egy későbbi interjúja során, hogy csak olyan személyeket választott ki, akiket szexuálisan vonzónak talált - a bőrszín tehát csak ennyiben volt meghatározó kritérium.

A sorozat nem csak Dahmerre koncentrál; reflektorfénybe kerülnek az áldozatok is, megmutatja, kik szerepelnek 17 név mögött. Különösen sok képernyőidőt szentel a süketnéma áldozat bemutatására. Azt is látjuk, hogy a gyilkosságok milyen hatással voltak Dahmer szüleire. Megjelenik Jesse Jackson, aki politikai perspektívába helyezi a történetet. Kiderül, az egyik ok, amiért Dahmer ilyen sokáig megúszta, az volt, hogy a rendőrség hajlamos volt elsöpörni a fekete közösség jogos aggodalmait. Ezt a szálat nem vitték tovább napjaink "feketék elleni rendőri erőszak" kérdéskörének irányába, így ettől még pont nem kapcsolt be a woke-radarom. 

A sorozatnak sikerült hihetetlen részletességgel bemutatnia a visszataszítót öt órán keresztül. Lehet dicsérni, lehet szidni, lehet méltatlankodni, a műsor előzetes rejtegetéséből le lehet vonni azt a következtetést, hogy maga a Netflix sem értékelte sokra, az viszont kétségkívül igaz, hogy mindezek ellenére a legnézettebb sorozat lett, ami arra mutat, hogy... a nézők szomjaznak a vérre?

süti beállítások módosítása