Reaktor

Ősi élővilág vagy emberi átalakítások - a magyar vízszabályozás fontosabb szakaszai

 

img_4394.jpg 

A nagy magyar vízszabályozások előzményei

Vízszabályozás a Kárpát-medencében már a római uralom alatt is bizonyíthatóan létezett – ez talán nem is meglepő, ismerve a római csatornahálózatot és a rómaiak vízfelhasználásra vonatkozó ismereteit. A Sió csatorna elődje, a Kis-Rába, a Gyöngyös-patak és valószínűleg a Csörsz árka is római létesítmény, melyeknek célja a mezőgazdaság fellendítése volt. Öntözőrendszereket hoztak létre, emellett a malmoknak is biztosították a szükséges vizet – egyes dunántúli malmok még a XIX. században is római eredetű csatornák vizeit használták.

A rómaiakhoz hasonlóan az avarok is létesítettek öntözőrendszereket (és gátakat). Ezekről egyelőre kevés ismeret áll rendelkezésünkre, ugyanakkor vízfelhasználás és -szabályozás terén tudunk az avarok hídépítési tevékenységéről (pl.: a Száván) és vezetőjük dunai hajóhadáról. Mindezek további ismereteket feltételeznek.

A honfoglaló magyarság letelepedésében a természetes viszonyok mellett bizonyosan szerepet játszottak a korábbi avar és római beavatkozások.

Az ezt követő évszázadokban a vízfelhasználást az úgynevezett fokgazdálkodás jellemezte. A fokok a vizeket kísérő magaslatokat megszakító nyílások, mélyedések, amelyeket a helyben gazdálkodók tudatosan használtak ki: ahol ilyenek nem voltak, mesterségesen hoztak létre. A víz így el tudta önteni az árteret, ugyanakkor valamelyest kordában tartották. A termőföld öntözve volt és tápanyag-utánpótlást kapott.

A fokgazdálkodásnak a török hódoltság sem vetett véget, ugyanakkor a víz ekkor új funkciót kapott: a védelmet. Bizonyos várak megerősítése során – főként a sík vidékeken – kiemelt szerepet játszott. A Balaton vidékén például a korábban vízlevezetést szolgáló csatornarendszereket lezárták, növelve így a víz által érintett területet. A folyók, tavak által létrehozott élővilág emellett menedéket nyújtott a lakosságnak, ami lehetővé tette, hogy egyes, egyébként a hódoltságban fekvő területek magyar lakossága fennmaradjon.

A fokgazdálkodásnak a XVIII. század műszaki fejlődése nyomán elindult vízszabályozás vetett véget. Ez sok tekintetben a reformkori vízszabályos elődje, ugyanakkor jóval kevésbé tudatos és szervezett.

fok.jpg(forrás: https://www.terra.hu/cian/fok.html)

Az újjáépülés kora - a XVIII. század

A szatmári békével (1711) beköszöntő békés időszak a vízszabályozás terén is újjáépülést hozott. A modern műszaki ismeretek nyomán ekkor indult el Magyarországon a tervezés (korábban csak annyi szabályozás létezett - 1613-ból -, hogy az ármentesítés szükséges, és az a vármegyék feladata). Felvetődött például a Duna-Tisza-csatorna – egy másik terve a Balatont és a Drávát is bekapcsolta volna -, a Velencei-tó és a Balaton és árterének (részleges) lecsapolása is. Ezek többnyire központi javaslatok, hasonlóan a Bánság ármentesítéséhez és a Ferenc-csatorna megépítéséhez.

A legjelentősebb intézkedések azonban magánföldesúri és vármegyei elgondolások voltak, ilyen például a Vág ármentesítése vagy rengeteg mocsárlecsapolás. A tervek mögött meghúzódó gondolat a mezőgazdaság termelékenységének növelése volt.

Egyéként – bár ezek nem lehettek tudatos indokok, hiszen a kor tudományos ismeretei nem tették lehetővé ennek átgondolását – a szabályozásnak egészségügyi következményei is voltak, hiszen a XVIII. század eleji Temesvárról ismerünk olyan leírásokat, amelyek alapján a malária és a tífusz  – terjedésükben a fertőzött vizek kiemelt szerepet játszanak – szinte az egész város lakosságát érintette (ekkoriban a tífuszt nevezték morbus hungaricusnak, később a TBC-t).

Az árvízvédelem és így a mezőgazdaság fejlesztése mellett már megjelennek a hajózási, szállítási meggondolások is. 1793-ban elkezdték építeni a Ferenc-csatornát, továbbá az egész korszakon átívelt a Duna-Tisza-csatorna elképzelése (ezt végül csak a második világháború után kezdték építeni, de nem készült el).

szechenyi-emlekmu-400x492.pngSzéchenyi István emlékműve Tiszadobon (forrás: EMLÉKMŰVEK | Hivatalos Önkormányzati Portál (tiszadob.hu))

A legnagyobb magyar szerepe

A reformkori vízszabályozás legkiemelkedőbb alakja Széchenyi István. A korábbi évszázaddal ellentétben nála a legfontosabb szempont már a hajózás volt, de összességében továbbra is jelentős a mezőgazdaság. Széchenyi a gőzhajózást és a vízszabályozást a magyar polgárosodás egyik alapkövének tartotta.

A Széchenyi családban egyébként nem volt újkeletű a vízszabályozás, ugyanis a legnagyobb magyar apja, Széchényi Ferenc a Dráva és a Mura szabályozásában vett részt királyi biztosként.

Széchenyi István előbb az Al-Duna szabályozásának királyi biztosa lett, amelynek eredménye a Vaskapu hajózhatóvá tétele, továbbá egy szekérút, amelyen a továbbra is nehezen járható al-dunai szakaszon a rakományokat szárazföldön szállíthatták (a hajók rakomány nélkül alacsony vízállás esetében is át tudtak haladni, rakománnyal azonban legalább közepes vízállásra volt szükség).

1834-ben ment át a Vaskapun az első gőzhajó, de a munkálatok egészen 1840-ig tartottak. Ekkor pénzhiány miatt félbemaradt a szabályozás, amelyet mintegy félszáz év múlva folytattak. A balatoni gőzhajózás és az ehhez kapcsolódó szabályozás is Széchenyi (és Kossuth) közbenjárására indult el.

Az Al-Duna szabályozásához kapcsolódik az Óbudai Hajógyár (valamint a hozzá kapcsolódó kikötő) és a Tisza szabályozása. A vízügy ugyanis évtizedek óta hangoztatta a Tisza szabályozásának szükségességét, és az al-dunai munkát irányító Vásárhelyi Pál mérnökkel a munkálatok során Széchenyi erről is egyeztetett. A Vásárhelyi által 1845-ben kidolgozott tervek átvágásokkal és töltések kiépítésével igyekeztek ármentesíteni (utóbbira az átvágások okozta árvízszint-emelkedés miatt volt szükség), ugyanakkor a mérnök 1846-ban meghalt. A helyét Pietro Paleocapa vette át, aki a helyi viszonyokat jóval kevésbé ismerte, így kevesebb átvágást javasolt. Ez az 1850-es évektől kezdve – amikor a forradalom és szabadságharc miatt ideiglenesen leállt munkák újra folytatódtak – olykor árvizeket, máskor aszályt okozott, és ellenállást szült a lakosságban (a legpusztítóbb árvizek 1853-55 közt az addig megépült védőgátakat is súlyosan károsították).

Maga a Tisza szabályozása 1846. augusztus 27-én kezdődött Tiszadob-Tiszaszederkény (ma Tiszaújváros része) térségében egy kanyarulat átvágásával. Ezen Széchenyi István is jelen volt, az első kapavágást ő tette meg. A szabályozás és az érdekek koordinálását a Széchenyi által 1846 elején alapított Tiszavölgyi Társulat segítette.

A Tisza szabályozásának talán legjelentősebb akadálya a vármegyei birtokosok ellenállása. Az ármentesítést ugyanis egy korábbi központi szabályozás alapján a vármegyéknek kellett ellátnia, és az árvíz által közvetlenül nem érintett birtokosok nem mindig szavazták meg a védelemre szükséges pénzt. A szabályozások idején pedig az érintett területek birtokosai olykor egészen szürreális kérésekkel fordultak a munkásokhoz, például a töltések helyének pontos megjelölésével.

07-013.jpgA Tisza szabályozása (forrás: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OMMonarchia-az-osztrak-magyar-monarchia-irasban-es-kepben-1/az-alfold-3140/a-tisza-3172/a-tisza-szabalyozasa-dekany-mihalytol-318A/)

A boldog békeidők

Természetesen a szabályozás 1849 és 1867 közt is folyt – a neoabszolutista szemléletbe beleillett a szabályozás gondolata - mind a Dunán, mind pedig a Tiszán és mellékfolyóin. Az utolsó nagyobb vonatkozó periódus az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka. Ekkorra tehető a Tisza szabályozásának korrigálása – amelyre legelőször az 1879-es szegedi árvíz hívta fel a figyelmet –, az Al-Duna szabályozásának folytatása és a Duna magyarországi felső szakaszának kezelése is. A Tisza mellett természetesen a vízgyűjtő terület egészét – a mellékfolyókkal együtt – szabályozták.

A Duna felső szakaszát 1886-1896 közt szabályozták. A mellékágakból ekkor alakították ki az egységes folyómedret, továbbá gátrendszerekkel ármentesítették a Csallóközt és a Szigetközt. A Hanság lecsapolása is ekkor történt meg.

A vízszabályozás eredményei

Napjainkig folyik a vita a vízszabályozás helyességéről. Kétségtelen, hogy – főleg a reformkor képzett, magyar, tehát a helybéli viszonyokat ismerő – szakembereket megfontolt szándék vezette a szabályozások lebonyolításakor, ugyanakkor a vízszabályozás kedvezőtlen hatásai mindmáig tartanak, különösen az Alföldön, hiszen a munkálatok legnagyobb része itt folyt le. A szabályozás következtében olykor fellépő aszályok mellett jelentős probléma az állandó szikesedés, például a Hortobágyon. Erre ugyan részleges megoldást szolgál a nagyon nagy jelentőségű és kiterjedésű csatornarendszer, de kérdéses, hogy gazdaságos-e – az kétségtelen, hogy szükséges, de jelentős lehet a vízveszteség, emellett bizonytalan, hogy képes-e teljes mértékben pótolni a talajvizet. A talajvíz csökkenésének pedig kifejezetten oka volt a szabályozás – ahogy azt már Teleki Pál is kimutatta.

Az élővilág és a talaj megváltozása mellett a társadalom életmódja is sok esetben átalakult. Rengeteg - vízhez kapcsolódó - foglalkozás tűnt el a folyószabályozások hatására. A tolnai Sárközben például az 1850-es években végeztek szabályozási munkákat, amelynek hatására a korábban halászó-állattartó (emellett Szekszárd mellett szőlőt termesztő) lakosság ennek hatására vált földművelővé. Mivel a felszabadult földterület minősége kielégítő, mennyisége óriási volt, így rendkívül jómódú társadalom alakult ki a Sárközben.

Az aszályos időre való tekintettel cikksorozatban foglalkozunk Magyarország vízgazdálkodásának történetével.

(Borítókép forrása: https://agraragazat.hu/hir/strategiai-szerep-a-vizgazdalkodasban/)

süti beállítások módosítása