Reaktor

DRD4-7R, avagy a vándorlás génje

Had jegyezzem meg, hogy az alább következő modoros sorok mondandója az egyik legkedveltebb témáim közé tartozik. A jelenleg rendelkezésre álló ismereteim szerint a személyiség kibontakozásában legkardinálisabb jelentőséggel bíró faktor a genetika, a környezet és a nevelés csak Vanya Hargreeves szerepét játszhatja egy gyermek fundamentális személyiségjegyeinek kialakulásában.

Létezik az emberi szervezetben egy génvariáns, amelynek neve: DRD4-7R, leánykori nevén vándorló gén, kedvesen becézgetve r7 gén.

Eme folyton-folyvást mozgásra ösztökélő gén azonban nem lelhető fel minden egyes ember genomjában, egyes becslések szerint a népesség csak mintegy ötven százaléka rendelkezik ezzel a – valljuk be – destruktívnak és igencsak elítélendőnek tűnő attribútomokat implikáló génnel.

pexels-cottonbro-4979473.jpg

DRD4-7R. Bármely olyan személy, amely rendelkezik ezen górcső alá vett génnel,

nyughatatlanabb, kalandvágyóbb, formabontóbb,

mint azok, akiknek genomjából hiányzik ez a csavar.

Az említett gén szoros baráti kapcsolatot ápol azzal az agyban tevékenykedő receptorral, amely a dopamin áramlást szabályozza a szervezetben, ez az oka annak, hogy különböző emberek magatartása oly eltérő lehet. De mielőtt végleg elmerülnénk a genetika csábító bugyrairól szőtt diskurálásban, vizsgáljuk meg, hogy milyen megmásíthatatlan temperamentummal ruház fel eme variánsa a géneknek.

Azért nevezik vándorló génnek, mert akinek a szervezetében megtalálható ez a pinduri molekula, az sokkalta hajlamosabb időről-időre jelentős változásokat eszközölni az életében. Gyakrabban váltogatja az élőhelyét, szívesebben költözik, gyakrabban vált munkahelyet, mit ad Isten, gyakrabban váltogatja a partnereit is, nehezebben tartja meg a hűséget, jellemzőbb rá a promiszkuis magatartás, és általában nagyobb valószínűséggel nyúl kábítószerekhez.

Léteznek azok az emberek, akiknek a nyugalom, a kiszámíthatóság és a kiegyensúlyozottság édes hármasa nem fojtogató teherként telepszik a vállukra. Léteznek azok az emberek, akiknek nem a pokol egyik bugyrát jelenti naponta ücsörögni egy irodában, akiknek nem kell leküzdeni egy kezdődő pánikrohamot az „eljegyzés” szó hallatán, akik soha nem lépnek ki a komfortzónájukból, akik nem lépik át a határokat és akik nem szegik meg a törvényeket.

Léteznek azok az emberek, akik számára a monotonitás inkább áldás, mint átok, akik soha nem kísértik a sorsot, akik nem vágyják az újat, az izgalmast, akik nem csak muszájból, hanem őszintén szeretik az unalomig ismertet. Legyen ez lakhely, karrier vagy házastárs.

És vannak azok az emberek, akik minden hónapban valamiben kicsit másak, mint az előzőben voltak. Akik nem bírnak sokáig egy helyben tartózkodni, akik nem tudnak izgalom és kihívás nélkül élni, akik féktelenül csaponganak, telhetetlenül száguldanak át az életen, kacagva szaggatják a világ szövetét, mígnem lángba nem borítják azt.

Akik minden iránt csak addig érdeklődnek, ameddig az újdonság varázsos nedűjének utolsó cseppjét is ki nem szipolyozzák, akik felelőtlenek, megbízhatatlanok, és akik örökké elégedetlenek. Igen.

Mert ezek az emberek képtelenek bármivel is megelégedni, természetükből adódóan alkalmatlanok kényelmesen hátradőlni az életben, és nyugodalmasan élvezni azt, amijük van. Miért van ez így?

A válasz, mint ahogy az a fentiekben papírra vetett szócséplésből már sejthető, a genetikában rejlik.

Azon embertársaink, melyek testének legelemibb összetevői között megtalálható a vándorlás génje, mondhatni, sorsukban kódolva hordozzák a soha-meg-nem-nyugvás okozta boldogtalanság átkát. Nem tudnak letelepedni, mert nem tudnak hosszú távon kötődni, mindig elérkezik az az ominózus pont, amikor újra útra kell kélni.

Az ok, mint ahogy azt említettem volt, az adott gén és az agyi receptorok kapcsolódásában keresendő. Ez a bizonyos receptor szabályozza a dopaminszintünket. A dopamin egy olyan, az agyban és számtalan kábítószerben (nem véletlenül) egyaránt megtalálható vegyület, amely az elménk jutalmazási és örömközpontjának kielégítő funkcionálásáért felelős. Amikor bármely olyan tevékenységet végzünk, amely örömmel tölt el, akkor az agyunkban dopamin szabadul fel, aminek következtében az adott aktivitást az öröm érzésével társítjuk.

A legtöbb embernek érzékenyen rezonál az elméje a dopamint adagoló receptorral, ám a témában végzett kutatások szerint a DRD4-7R génvariáns birtokosai szignifikáns mértékben érzéketlenebbek,

emiatt grandiózusabb és izgalmasabb tapasztalásokat kell átélniük ahhoz, hogy az ő agyukban is felszabadulhasson a vegyület.

Emiatt szükséges a szüntelen stimuláció, a fokozott ingerlés: ezért kockáztatnak többet, ezért szegnek gyakrabban szabályt, ás ezért vágynak szüntelen az újra.

Bár egyes elméletek szerint ez a gén tehető felelőssé azért is, ha valamely egyén szeret vagy épp nem szeret utazni, de ez erőst csak egy hipotézisnek tűnik. Az emberi genom körübelül húszezer gént tartalmaz, ennek fényében igencsak abszurdnak tűnik a feltételezés, hogy egyetlen ilyen gén határozza meg az adott individuum utazási kedvét.

Arról nem is beszélve, hogy ez a magatartás inkább a kockáztatásról és a sors konstans megkísértéséről szól, inkább a destrukcióról, mint egy minden pontjában megtervezett, sokadik utazásról.

süti beállítások módosítása