Reaktor

Tényleg csak egy uniós hadsereg tudja megvédeni Európát?

eu_hadsereg.jpg

Az orosz-ukrán háború kitörését követően egyre inkább felerősödni látszik az a diskurzus, ami egy Európai Unió által vezérelt közös hadseregnek a létrehozásáról szól. Bármennyire meglepően hangzik, Emmanuel Macron, francia elnök, Angela Merkel, volt német kancellár, Orbán Viktor és Bayer Zsolt ebben a kérdésben nem is állnak annyira távol egymástól, mint első ránézésre gondolhatnánk. Vannak ugyan közös uniós egységek, például az Euro-hadtest, azonban ez korántsem nevezhető uniós hadseregnek. Nagyságrendileg is távol áll tőle, hiszen legfeljebb 60 ezer főt képes maximum számlálni, illetve fél tucat tagállam vesz csak részt benne. Egyáltalán szükséges az, hogy legyen egy ilyen közös hadsereg vagy elegendőnek bizonyulnak a jelenlegi erőfeszítések, ami az EU közös védelem- és biztonságpolitikáját illeti?

Az orosz-ukrán háború szele megcsapta a héten az EU- és NATO-tagország Lengyelországot. Két ártatlan emberi életet követelt az a rakétabecsapódás, ami azóta kiderült, hogy eltévedt ukrán rakétaelhárítók voltak.

Sokan vannak, akik az összes lehetséges felmerülő biztonsági és védelmi kérdésre szeretnének egy európai választ találni, azonban ez korántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Sokaknak szemet szúrhatott, hogy a lengyelek először a NATO-hoz nyúltak és nem az Európai Unióhoz a tragédiát követően. Azonban azt előre kell bocsájtani, hogy rengeteg oka van annak, hogy a NATO az első számú biztonsági garancia Európa biztonságának megőrzésében, azonban az Unió törekszik sajátos válaszokkal kiegészíteni az amerikaik által nyújtott védelmet. Cikkünkben ennek fogunk utánajárni.

natoeu.jpg

(kép forrása: mandiner.hu)

Aki egy kicsit is jártas az európai integráció történetében, az tudja, hogy tervbe volt véve a közös hadsereg felállítása, hiszen a második világháborút követően lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy a volt szövetséges Szovjetunió és az általa kialakított keleti blokk ideológiai ellensége a nyugati kapitalista világnak. Kezdetben ugyan a védelmi együttműködés -a második világháború kitörésének tanulságából kiindulva- főleg a németek ellenében fogalmazódott meg, mint igény, de a kétpólusú világrend realitása nyilvánvalóvá vált mindenki számára.

A nyugati világ méltán félt attól, hogy a háború után újra felemelkedhetnek különböző szélsőséges politikai erők: Franciaországban és Olaszországban például nagyon erősek voltak a kommunista pártok. 1947. március 12-én Harry S. Truman, az Egyesült Államok 33. elnöke a Kongresszus elé terjesztette a feltartóztatás politikáját, ami "Truman-doktrína" néven vált ismertté. Az európai integráció első számú mozgatórugója az volt, hogy Európát romjaiból újra kell építeni, hiszen a létbizonytalanság a szélsőségek felé lökik gyakran az embereket. Az európai integráció végül gazdasági vonalon indult el, és ezen az úton jutott el oda, ahogyan ma ismerjük.

Volt akarat arra is, hogy ez a gazdasági közösség védelmi szinten is szorosabban együttműködjön, azonban a NATO által nyújtott biztonság miatt szükségtelenné vált a közös védelem ügye. A bipoláris világrend összeomlása után azonban megváltozott a világ, globálisabb lett. Az Európai Unió pedig szeretett volna a gazdasági mellett katonailag is óriássá válni, hogy megvédhesse az érdekeit és terjeszthesse az értékeit az új világrendben.

maas.jpg

(kép forrása: nordics.info)

Az 1992-es Maastrichti szerződésbe már kilátásba helyezték a védelempolitikai mélyítést a szerződést elfogadó tagállamok számára, mint távlati célt, azonban korántsem volt akkora elán az azt követő időszakban. Természetesen fokozatosan létrehoztak különböző intézményeket, de attól még a 2010-es évek közepéig ez az uniós szakpolitika meglehetősen elhanyagolt volt. Nézzük meg mik voltak a főbb akadályai annak, hogy a közös védelem- és biztonságpolitika jobban kibontakozhasson!

Először kezdjük a nyilvánvalóval! Európát nemzetállamok alkotják, főleg, ha Nyugat-Európára gondolunk. A nemzetállamok egyik korai ismérve az volt, hogy fel tudtak állítani egy állandó, regulráis nemzeti hadsereget, amire oly büszkék voltak mindig is, szimbolikus erővel bírt. Ezeknek az országoknak mind van (vagy volt) egy saját, nemzeti hadiipara, hírszerzése, egyenruhája, fegyverzete stb. A nagyobb együttműködés azt igényelte volna a tagállamoktól, hogy mondjanak le a nemzeti szuverenitásukról ilyen igényes kérdésekben. Sőt, ha tovább megyünk és jobban belegondolunk akkor nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a közös hadsereghez elengedhetetlen lenne egy Európai Egyesült Államok létrehozása.

Magyarország kormánya, amely rengeteg kérdésben a szuverenista állásponton van, nehezen képzelhető el, hogy ezt különösebben kívánatosnak tartaná.

ov_2.jpg

(kép forrása: magyarnemzet.hu)

A második legnagyobb akadálya az európai együttműködésnek sokáig maga a NATO volt. A kettős tagsággal (azaz NATO és EU) rendelkező államok között két erős tábor nézett egymással farkasszemet. A védelem területén voltak a britek által vezetett "transzatlantista" szárny és velük szemben az "européerek". Az előbbiek gyanakvással figyeltek minden olyan szorosabb együttműködés felé vezető javaslatot, ami hosszabb távon akár a NATO-t is képes lett volna "kisemmizni". Az utóbbiak úgy gondolták, hogy az EU-nak függetlenednie kell a külső szereplőktől és valami európai választ adni a felmerülő kihívásokra -akár a NATO kárára is. Az európai hadseregeket európai fegyvergyártók lássák el fegyverekkel, illetve a haditechnikai fejlesztéseket is itt végezzék el.

Ez értelemszerűen az amerikai vállalkozóknak és lobbistáknak a nemtetszését váltotta ki, ugyanis súlyosan beszűkült volna a piac az amerikai fegyvergyártóknak.

A harmadik súlyos hátránya az európai közös védelem- és biztonságpolitikának az EU intézményrendszere. Ameddig a tagállamok kormányai lesznek azok, amelyek döntően meghatározzák az integráció menetét, addig a közös hadseregről legfeljebb csak álmodozni lehet. Mint oly sok kérdésben, úgy itt is a legnagyobb súllyal az Európai Unió Tanácsa rendelkezik, ahol könnyűszerrel lehet vétózással megtorpedózni akár a legfontosabb javaslatot is. Olyan ez, mintha egy kutyát 27-en próbálnának meg 27 pórázzal sétáltatni. Bár ezt nehéz elképzelni, de egyértelműen akkor mehet ez a legsimábban, ha mindenki ugyanarra akar menni. 

Ennél fogva az Európai Uniónak sosem volt -és feltehetőleg sosem lesz- olyan intézményrendszere, amely lehetővé tenné, hogy egy központból a lehető leghatékonyabban lehessen irányítani komolyabb egységeket. A tagállamok azok, akik ennek az útjában állnak, van aki szerint ez baj, van aki szerint meg nem. A NATO ezzel szemben egy hierarchizált intézményrendszerrel bír, amely sokkal gyorsabban képes reagálni bármilyen Európát érő támadás esetén, mint az Eurocorps.

amer.jpg

(kép forrása: imperialglobalexeter.com)

Nagyon banálisnak tűnhet, de hiányosságként lehet még megállapítani a politikai akarat hiányát is, ezért sem tudott kialakulni egy komolyabb és mélyebb uniós védelempolitika. Nem igazán volt olyan sürgetőbb kihívás, ami arra késztette volna Európa vezető politikusait, hogy komolyabban foglalkozzanak a kérdéskörrel. Azonban a 2010-es évek közepe komoly változásokat hozott magával. A Krím-félsziget 2014-es orosz annektálása, a 2015-ös migrációs hullám, a terrortámadások, a brexit-népszavazás és Donald Trump megválasztása komolyan felpörgette az eseményeket, ami a védelempolitikát illeti.

A brexit-népszavazásnak tudjuk mi lett az eredménye: a választók a kilépés mellett döntöttek, Nagy-Britannia már nem az EU része. Bár az Unióból távozott az egyik legerősebb hadsereg, azért volt pozitív vonzata is ennek. Mint már említettük, a britek voltak a legellenszenvesebbek, ha egy viszonylag mélyebb védelmi együttműködés felmerült. Fontosnak bizonyult a francia-brit tengely, a helyébe lépő német-francia tandem nem is muzsikál olyan jól, mivel a németek korántsem olyan erősek katonailag, mint amilyen erős a gazdaságuk. Donald Trump annyiban járult hozzá az együttműködés előremenetelében, hogy nagyon erősen kritizálta az EU NATO-tagországait. Álláspontja szerint az USA nettó ráfizetője a szövetségi rendszernek, miközben a szövetségesek nem hajlandóak a GDP-jük 2%-át ráfordítani a védelmi kiadásaikra. Ennek a vehemens kritikának volt pozitív hozadéka: elkezdtek komolyabb erőfeszítéseket tenni a kritizált felek.

nato.jpg

(kép forrása: sfchronicle.com)

Mindezen változásokra az Európai Uniónak volt is egy válasza: 2016-ban elfogadták az Európai Unió Globális Stratégiáját. Ez a védelmi dokumentum több markáns célt is megfogalmazott annak érdekében, hogy Európa képes legyen világpolitikai szereplőként részt venni a geopolitikában. Ahhoz, hogy az Unió megtudja védeni az érdekeit, ahhoz katonailag is erősnek kell lennie, máskülönben nem veszik komolyan. Ehhez viszont a tagállamok is kellenek, így tehát számukra is olyan együttműködési "ajánlatokat" kellett tenni, amelyek alapján megéri nekik megosztani a szuverenitásukat közösségi szinten,

illetve lehetőséget adni azok számára, akik mindenképpen valami európai megoldást akarnak.

A Globális Stratégia keretében az EU "feltámasztotta" az Állandó Strukturált Együttműködést (Permanent Structured Cooperation - PESCO), létrehozta az Európai Védelmi Alapot (European Defence Fund - EDF/EVA) és a Koordinált Éves Védelmi Szemlét (Coordinated Annual Review ond Defense - CARD). A PESCO egyébként a Lisszaboni Szerződésben már ott volt, mint rendelkezés, azonban "erőteljesen megfeledkeztek róla" a tagállamok. Ez az együttműködési fajta azt az akadályt kerüli meg, ami szinte cselekvésképtelenné tette az EU-t:

nem kötelező benne a részvétel.

A PESCO keretén belül többféle együttműködésben is részt vehetnek a tagállamok, azonban, ha valaki elvállal valamit, akkor annak a teljesítése kötelező, szankcionálható az elmaradás. Bár itt is a "gyeplő" a tagállamok, azaz a Tanács kezében van, itt azonban nem akadály a kormányköziség, nem kell annyira félni a vétótól az önkéntesség miatt. Az EDF/EVA azt hivatott feloldani, hogy a tagállamoknak nem mindig éri meg -nem jár haszonnal- a közösségi megoldáshoz igazodni. Az Alapból a közös fejlesztéseket támogatják, ezzel próbálják meg arra motiválni az EU-tagállamokat, hogy együtt fejlesszenek és gyártsanak hadieszközöket, megalapozandó a közös felszerelések elterjedését és bevezetését. Végzetül a CARD az egyes tagállamok képességeit és hiányosságait hivatott felmérni, ezzel ellenőrizendő, hogy hogyan áll az adott tagállam, illetve hol kellene fejlesztenie vagy behozni lemaradásokat.

gs.png

A következő fontos dokumentumnak az Európai Unió Stratégiai Iránytűjét lehet felmutatni, amelyet idén március 21-én fogadott el a Tanács. A Globális Stratégia mondhatni lefektette az alapokat, az Iránytű meg igyekszik ezekre építeni. Az Iránytűnek több nagyon fontos célja van cselekvési terv lévén, például megkívánja erősíteni az Unió világpolitikai jelenlétét, stratégiai autonómiáját; iránymutatást kíván nyújtani a hosszútávú együttműködések mikéntjéről; reflektál a közösséget érintő összes lehetséges kihívásra; fejleszteni kívánja az Unió műveleti gyorsaságát és reagálási képességét; megerősíteni a közösséget többek közt kibervédelmi és tengerbiztonsági téren; előkívánja segíteni a közös védelmi kultúra és identitás kialakulását; számba kell venni, hogy mely területeken vannak lemaradások a közös védelem- és biztonságpolitikát illetően; ajánljon politikai iránymutatást a katonai kérdéseket (kapacitásnövelés, fejlesztés, együttműködés) illetően; tisztázza a kölcsönös segítségnyújtási klauzula kötelezettségeit; fejlessze a külső- és belső biztonság közötti kapcsolatokat; támogasson új és dinamikus együttműködési formákat külső szereplőkkel, mint például USA, Norvégia, Törökország.

Nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy aki ezt mind elolvassa az ne veszítse el a fonalat, azonban azt kívántam ezzel érzékeltetni a célok sokrétűségéből és volumenéből, hogy ambiciózus vállalások ezek. Az Iránytű a lehető legtöbb területen kíván javítani az EU védelem- és biztonságpolitikáján. Európa fegyverkezik, hiányosságokat pótol, közösen hadgyakorlatozik. Ez különösen fontos a mai konfliktusos világban, ahol szinte mindenre fel kell készülni. Európa a mai napig nem volt képes előállítani egy összeurópai hadsereget, azonban ez nem elvárható, ha az alapvető dolgokat nem tudják teljesíteni.

Az európai közös hadsereg nagyon-nagyon távoli cél, ehhez előbb egy föderális Európa kellene. Feltételezhetően előbb esne szét az Európai Unió, mintsem valami szuper államként funkcionáljon az elkövetkezendő időszakban. Ezt az Európai Egyesült Államokat feltehetőleg se nem Orbán Viktor, se nem Bayer Zsolt nem szeretné. A ködszurkálás helyett azonban megvan az átmeneti – de annál fontosabb – válasz: önkéntes együttműködéseken és uniós forrásokon keresztül legyenek a tagállamok erősek, ha már az EU maga nem lehet az. Ez tagadhatatlanul eredmény és a jövőben nagyon is fontos lehet majd.

süti beállítások módosítása