Igen érdekes fordulatot vett az Európai Unióról -azon belül is a tagságról- szóló diskurzus. A napokban Ujhelyi István, a Magyar Szocialista Párt Európa Parlamenti képviselője jelentette be, hogy népszavazást fog kezdeményezni az uniós tagságról, azonban az ellenzék megosztottságára hivatkozva inkább úgy döntött, hogy inkább eláll tervétől. Az MSZP politikusa féltve Magyarország EU-tagságát, a nép kötelező erejű döntésével akarta bebetonozni hazánk helyét az európai integrációban. Olyan jelentősebb baloldali pártok, mint a DK és Momentum, nem támogatták Ujhelyit az ez irányú törekvésében. Úgy gondolják, hogy nem érdemes erről vitázni, a magyarok többsége EU-párti, továbbá „politikai hazardírozásnak” tartják. Az européer baloldaliak tartanak az euroszkepticizmus potenciális előretörésétől, ami előidézhetné a HUXIT-ot, aminek súlyosabb következménye lenne, mint a BREXIT-nek.
Azonban Gyöngyösi Márton, Ujhelyi EP-s kollegája, a Jobbik legújabb pártelnöke nem hallgatott se Cseh Katalinra, se Gelencsér Ferencre, de a DK-ra sem: ő majd kezdeményezni fogja azt, amit az MSZP-s politikus nem mert. A Jobbikos politikus már benyújtotta a kérdését az illetékes szerveknek, amely alapján a választók dönthetnek arról, hogy megkötik-e az Országgyűlés kezét az EU-tagságot illetően. Ha érvényes és eredményes lenne ez a népszavazás és az igenek lennének többségben, akkor a törvényhozás nem támogathatna semmilyen javaslatot, amit a kormány nyújt be és a tagság beszüntetését szorgalmazná. Az, hogy a népszavazási kérdés átmegye a rostán, azt majd az idő eldönti.
Addig is érdemes körbejárni az ellenzék motivációját, logikáját, céljait, illetve a pártok egymáshoz való, jelenlegi viszonyát.
Miért is kéne kezdeményezni egy ilyen jellegű népszavazást? Mi szükség van rá? Általánosságban elmondható az ellenzékről, hogy integráció-pártiak, míg a Fidesz-KDNP nem annyira. Ők sokkalta elfogadhatóbbnak tartják a Föderális Európa gondolatát, ami végső soron egy Európai Egyesült Államokban végződne, ahol a tagállami szint az eddiginél is alárendeltebb lenne. Ezért szorgalmazzák például az Európai Ügyészségbe való belépést, ezért nézték rossz szemmel a kormány magatartását a szankciós csomagok kapcsán: minden ilyen közös döntés és intézmény az egységesülési folyamatot szolgálja.
(kép forrása: facebook)
A kormánypártok ezzel szemben a szuverenista álláspontot képviselik, tehát nem tartják szükségesnek az európai szuperállamot, mint az integráció végcélját. Ők a nemzetek Európája nevezetű koncepció hívei, ahol a tagállami érdekek jobban érvényesülnek a közösségivel szemben. Ebben az „Európában” a folyamatok legfőbb alakítói a társult nemzetek kormányai. Ebből az alapállásból kritizálja igen élesen Orbán Viktor az Európai Uniót. A kormányzati kommunikáció Brüsszelt és az EU-s bürokratákat rendre Soros György csatlós seregeként illusztrálja, a hazai ellenzék ennek a „felforgató erőnek” a kiszolgálója.
Az ellenzék megpróbálja azt a képet felfesteni a Fideszről, hogy euroszkeptikus párt, tehát végső soron kivezetnék Magyarországot az EU-ból. Ezt a szándékot Orbán tusnádfürdői beszédéből vezette le Gyöngyösi Márton. A beszédről szóló elemzésünket itt olvashatják. Az ellenzéki logika és motiváció szorosan összekapcsolódik, mindemellett nagyon összetett. A kormánypárthoz képest balra lévő politikai erők azt a képet szeretnék erősíteni magukról a választók számára, hogy ők Európa-pártiak, Orbán Viktor és a Fidesz nem. Úgy gondolják, hogy az EU-tagság körüli széles társadalmi konszenzusból profitálhatnak, ha az ellenfelüket belekényszerítik egy minden szinten unió ellenes skatulyába. Azt várnák, hogy egy ilyen jellegű kérdéssel megtudnák osztani a kormánypárti szavazókat, ami a Fidesz-tábor eróziójához vezetne.
(kép forrása: facebook)
Nagyjából ezt a stratégiát lehetett felfedezni az orosz-ukrán háború kapcsán is az ellenzék részéről. Azzal, hogy Márki-Zay Péter egyértelműen kiállt Ukrajna mögött és szinte minden lehetséges eszközzel támogatta volna észak-keleti szomszédunk önvédelmi törekvéseit, azt akarta elérni, hogy a kormány belekényszerüljön egy egyértelmű orosz-párti álláspontba, vagy . Ezt arra alapozta, hogy a két tábor minden kérdésben rendszerint ellentétes álláspontot képviselnek. A Fidesz tábora megosztott volt ebben a problematikában. Voltak, akik üdvözölték Putyin háborús lépését, nagyon sokan viszont nem. A kormány kivárt és egy harmadikutas politikát választott, amit sok helyen néztek rossz szemmel.
A kommunikáció sikerességét az áprilisi választáson elért eredmények támasztják alá, bár sok rossz pontot szereztek vele külföldön.
Ezek után naivitás azt hinni, hogy a kormánypártok elkövetik azt a hibát, hogy egy ilyen kérdésben egyértelműen a társadalom többségének a véleményével szembe pozícionálná magát. Várhatóan ismét a kivárás taktikáját követnék és valami köztes álláspontot képviselnének. Amennyiben nem sikerülne egy ilyen pozíciót kialakítani, akkor kihasználnák azt a sajátosságát a népszavazásnak, hogy a részvételtől függ az eredményessége és felszólítanák a választóikat, hogy ne menjenek el „a baloldal által megszervezett bohózatra”.
Abból kiindulva, hogy az ellenzék is ennyire megosztott a kérdésben: szinte lehetetlen, hogy meglegyen a kellő mennyiségű szavazat. Egyébként is, ha átmegy az NVI meg az NVB rostáján a kérdés, akkor is 100 000 aláírást össze kell gyűjteni: a Momentum és a DK támogatása nélkül nem valószínű, hogy sikerülne. Ne felejtsük, hogy a hatpárti ellenzék a választási kampány során megpróbált népszavazást kezdeményezni a Fudan Egyetemről és az álláskeresési támogatás kapcsán, kevés sikerrel.
Ez azért baljós ellenzéki szempontból, mert egy olyan időszakban következett be a blamázs, amikor minden okuk megvolt a bizakodásra.
Az MSZP háromszor nyert választást az SZDSZ-szel az oldalán, azonban 2010 után megcsappant a támogatottsága, illetve több másik baloldali párt megjelenésével teret vesztett. Mára az ellenzék sereghajtóihoz sorolható be, nem ők alakítják a baloldal politikai irányvonalát. A választás után az összefogás szétszéledt, meggyengült a kötőerő. A baloldali útkeresésben a farkastörvények uralkodnak, mindenki azt csinál, amit jónak lát. A kisebb pártok a túlélésért és a relevanciáért küzdenek, az összefogás fenntartása jelent nekik biztos parlamenti helyeket. Ujhelyi István feltehetőleg az EP-s mandátumát is félti, 2024-ben pedig jó eséllyel el is vesztheti, mivel az MSZP egyedül nem valószínű, hogy elérné azt a szavazatarányt, amivel delegálhatna akár egy képviselőt is Brüsszelbe.
Az ellenzéki nagyobb pártok, mint például a Momentum, a DK és az idevágyó Jobbik inkább külön utakon járna. Mindegyik szeretne kiemelkedni, zászlóshajóvá válni a Fidesz elleni küzdelemben. Azt várják, hogy újra kialakulhatna egy kétblokkrendszer, de ehhez értelemszerűen túl sokan vannak, ezt fontosabb ellenzéki politikusok már ki is fejtették. Ebben a folyamatban senki sem szeretne betagozódó fél lenni, hanem az, aki mögé betagozódnak a többiek.
A DK és a Momentum reakciójából ítélve megállapítható, hogy a balliberális ellenzék élén ők vannak, megkerülhetetlenek. Azonban Gyöngyösi Márton másképp gondolta, nem érdekelte különösebben az ellenérvek hada. Az ő szerepét, az önmagáról és pártjáról alkotott képet ebben a cikkben elemeztük, így ezt most csak nagyon röviden tesszük meg. Gyöngyösi szeretné a Jobbikot leválasztani a baloldali ellenzékről, külön utat akar kitaposni pártja számára. Az eddigi megnyilvánulásai alapján kijelenthető, hogy ő a Jobbikot a legeurópaibb jobboldali pártként akarja újra pozicionálni a magyar pártpalettán. Nemkülönben képviselőként szorgalmazta az EP hatáskörének kibővítését nemrég, elkötelezett az európai integráció irányában. Az egy másik kérdés, hogy ez az européer jobboldali szavazók utáni vadászat hoz-e jelentősebb zsákmányt a konyhára. Azonban egyértelműen feltérképezhető az ellenzékkel kapcsolatos relációja a Gyöngyösi-féle Jobbiknak: nem különösebben izgatja, mit gondolnak erről a kérdésről, továbbá önálló, a gyökerekhez visszatérő, jobboldali fordulatot kívánnak venni.
A népszavazást kezdeményező pártok egy alkotmányjogi kérdést tennének fel identitáspolitikai burokban. Az Országgyűlés egy olyan szerv, ami a népszuverenitás letéteményese, a népakaratra hivatkozva dönt. Fontos kérdés a parlamenti szupremácia érvényesülése, megléte: ez azt jelenti, hogy a szóban forgó törvényhozó szerv bármilyen kérdésben dönthet-e. Amennyiben ez érvényesül és erre hivatkoznak majd az érintett szervek, amikor megvizsgálják a benyújtott kérdést, akkor a népszavazásból nem lesz semmi, ez a valószínűbb forgatókönyv. Amennyiben valami csoda folytán mégis elfogadják és kiírásra kerül a referendum, akkor a kilépésről vagy a bennmaradásról szóló vitává próbálnák átalakítani az alapvető kérdést, hogy a parlament dönthetne-e ilyen kérdésben. Ha a Fidesz beleállna ebbe a népszavazásba, akkor az Országgyűlés jogkörét védendő kénytelen lenne szembenézni a HUXIT vádjával, ez akár veszélyes is lehetne, de mint fentebb már kifejtésre került: akár érdektelenségbe is fullaszthatnák az egészet.
Ha a Fidesz ragaszkodna hozzá, hogy a Parlament dönthessen erről, akkor a szájukba adnák, hogy csak azért teszik, mert ki akarják léptetni Magyarországot az EU-ból.
Az egész ellenzéki magatartás olyan, mintha egy madárfészek életét kísérnénk figyelemmel. A DK és a Momentum felismerve, hogy csak igen korlátozottan áll rendelkezésre táplálék, elkezdtek kakukként viselkedni, mivel úgy gondolják ennyi fiókát (pártot) nem lehet felnevelni. Az MSZP alultáplált madárkája megpróbált hangosabban csivitelni, amit a nagyobbak elnyomtak. (Most tekintsünk el attól, hogy a kakukkok hamarabb kelnek ki a tojásból, mint társaik és ezzel az előnnyel képesek arra, hogy kitaszítsák a fészekből a többieket.) A Jobbik viszont ennél „öntudatosabb madárka”: ő még képes arra, hogy hallassa a hangját, kicsit más hangot is üt meg a többiekhez képest.
Ebben a hasonlatban a Fidesz szolgáltatja a várhatóan nem kevés csalódott kormánypárti szavazót, erre pályáznak a "kakukkhangú" és "nem kakukkhangú fiókák". Gyöngyösi Márton azt várja, hogy a másfajta frekvenciával majd több eleséghez/szavazóhoz jut az Európa-párti jobboldali szavazók megnyerésével. Azért kezdeményezi ezt a megosztásra képes népszavazást, mert ettől várja a térnyerést. Azonban, hogy sikerül-e az ellenzéknek „rászednie” a Fideszt és több szavazót kicsikarni belőle, azt majd az idő eldönti.
(kép forrása: budapestkornyeke.hu)
Összefoglalva az ellenzék népszavazás körüli magatartását, kiválóan megmutatkozik, hogy ki milyen helyzetben van, ki merre halad. Az MSZP megpróbált valamit napirendre tűzni, újra releváns szereplővé avanzsálódni, erősíteni az ellenzék egységét. Ezt azonban a külön utakat járó, a dominanciáért küzdő pártok a „féltjük az EU-tagságot” címszóval lehurrogták, ők a saját szempontjuk szerint döntöttek. A Jobbik az új identitásából egy részt bemutatva mégis megpróbálja megvalósítani a népszavazást, de végső soron ez is inkább van a Fidesz kezében, mintsem az ellenzékében. A kormánypárt nem biztos, hogy beleszaladna egy ilyen potenciális pofonba, feltehetőleg eredményesen ki tudna maradni ebből a vitából.
Utolsó szempontként megpróbáljuk kikövetkeztetni a Mi Hazánk lehetséges magatartását az esetleges népszavazás kapcsán. A radikálisok az egyedüli ténylegesen euroszkeptikus, teljesen szuverenista álláspontot képviselő párt. Az ő EU-képük sokkal szélsőségesebb, mint a Fideszé, összeesküvésekkel van teletűzdelve. Ők csak profitálni tudnának abból, ha a társadalom kisebbik, az euroszkeptikusság skáláján különböző mértékben, de rajtalevő szavazók felé tudnának szólni. Az ellenzéknek és a Fidesznek ezzel is számolnia kell, amikor kialakítják az álláspontjukat. A Mi Hazánknak a Fidesszel ellentétben nem kellene belső törésvonalakkal számolnia, ők biztosan nem kötnék meg az Országgyűlés kezét. Nem idegen a radikális jobboldaliaktól az EU-tagságról szóló második népszavazás gondolata, nagy eséllyel terelnék ebbe az irányba a kérdést. Bár nagy eséllyel nem tudnák „megnyerni” a népszavazást, attól még komoly eredményeket is eltudnának érni.
