Az amerikai kongresszus a napokban szavazott meg egy 40 milliárd dolláros segélyt Ukrajnának. Összehasonlításképpen: a magyar bruttó hazai össztermék 2021-ben becslések szerint valamivel több, mint 176 milliárd dollárt tett ki. Tehát az USA annyi pénzt fog adni az ukránoknak, mint hozzávetőlegesen a tavalyi magyar GDP negyede.
Az Egyesült Államok demokratikusan választott képviselői valószínűleg meggyőződésük, legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint döntöttek, és az egyértelmű, hogy az amerikai közvélemény teljes mellszélességgel Ukrajna mellett áll.
Az már más kérdés, hogy valóban ez lett volna-e a választók (és legfőképpen: az adófizetők) akarata, amint azon is el lehet gondolkodni, hogy csakugyan megengedheti-e magának ezt az óriási gesztust Amerika.
Mindössze 11, az USA közép-nyugati és déli államait képviselő republikánus szenátor ment szembe az elsöprő többségi akarattal, és merte leszavazni a katonai és gazdasági segélycsomagot, alapvetően arra hivatkozva, hogy először a saját háza táján kellene a dolgokat rendbe tennie az amerikai államnak, például kezelni az elszálló inflációt, és megállítania az illegális bevándorlók áradatát a mexikói határnál, és csak az után foglalkoznia más országokkal.
Ennél persze összetettebben érvel a republikánus többséggel is szembemenő rebellis csoport vezetője, Rand Paul republikánus szenátor, aki Kentuckyt képviseli a kongresszusban. Az 1963-as születésű Paul 2010-ben a Tea Party mozgalom tagjaként indult a szenátusi székért és nyerte meg az előválasztást az államban, majd győzte le a demokrata jelöltet, és azóta is a rántott csirkéről (is) híres, többségében jobbos állam szenátora. Nemrégen pedig, május 17-én elsöprő többséggel, 86%-os eredménnyel győzedelmeskedett a kentuckyi előválasztáson, és ha legyőzi a demokrata indulót az őszi félidős választáson, immár harmadik mandátumát kezdheti majd meg szenátorként. Paul politikus családból származik, édesapja, a hozzá hasonlóan orvos végzettségű Ron Paul Texas állam képviseletében volt több ciklusban is képviselő, majd 2012-es nyugdíjba vonulása után utódja a nála Magyarországon talán jobban ismert Ted Cruz lett. A két Rand libertárius nézeteket képvisel, alapvetően a túladóztatás és az állam túlterjeszkedése ellen lépnek fel.
Az idősebb Rand egyike volt annak a mindössze három (!) republikánus képviselőnek, aki 2002-ben nem szavazta meg az iraki háborút, és aki ellene szavazott a Patriot Act-nek is,
az ún. "hazafias törvénynek," mely a 2001. szeptember 11-i merényletek után a terrorizmus fokozott veszélyére hivatkozva kiterjesztette a szövetségi szervek felhatalmazását amerikai állampolgárok korlátlan, titkos megfigyelésére. A fiatalabbik Rand, sok amerikai politikussal ellentétben, apjához hasonlóan következetes elveiben és szavazásokkor, és nem árul zsákbamacskát arról, mit gondol az amerikai katonai ipari komplexumról és az átlag amerikaiakkal megfizettetett háborúkról, valamint az egész washingtoni establishmentről. Az amúgy szemészorvos Rand Paul és felesége volt az, akiket 2020 augusztusában az újraválasztásáért induló Donald Trumpnak a republikánus párt jelölését elfogadó beszéde után a Fehér Háznál egy BLM aktivistákból álló csoport tagjai körbevettek és szidalmaztak, és csak az őket védő, pár biciklis (!) rendőr lélekjelenlétének és bátorságának köszönhetően nem esett bántódásuk.
Paul a családja és elvbarátai által alapított és működtetett Liberty Tree (magyarul A Szabadság Fája) nevű oldalon tette közzé a május 17-én a szenátusban az Ukrajnának szánt segélyről szóló szavazás előtt elmondott hozzászólását. A
"Hé, Kongresszus, az amerikai adófizetők pénze nem a tiéd, ezért nem ajándékozhatod másnak"
című beszédében a szenátor visszautalt egy 1820-as évekbeli anekdotára, mely szerint a legendás tennessee-i képviselő és katonatiszt, Texas függetlenségi háborújában, az Alamo erőd ostromában életét vesztő Davy Crockett egyszer felszólalt a kongresszusban egy katonatiszt özvegye számára megszavazandó állami segély ellen, azzal érvelve, hogy a kongresszus tagjainak nincsen joguk ilyen módon rendelkezni az adófizetők pénzével. Crockett a történet szerint hozzátette, minden képviselőnek jogában áll nemes célokra adakozni, ezért ő, "bár a legszegényebb ember a teremben," felajánlja egyheti fizetését az özvegynek, és amennyiben minden képviselőtársa ezt teszi, a hölgy többet kap majd, mint amennyit a kongresszus megszavazott volna. A képviselőket annak idején elgondolkodtatta Crockett érvelése, és a határozatot leszavazták.
Paul szerint ugyanez történik most is Ukrajna és a segély esetében, csak persze sokkal nagyobb léptékben.
Paul beszédében emlékeztetett, hogy az amerikai alkotmány arra ad felhatalmazást a választott képviselőknek, hogy az állam feladatainak ellátására szedjenek be adókat. Arra viszont nincsen joga a kongresszusnak, hogy egyes csoportoknak az adófizetőktől elvett pénzt adjon, tehát egyes csoportok rovására, a tőlük elvett forrásokból.
Paul megjegyezte, Ukrajna támogatása nemes cél, de ezt a formáját a USA alkotmánya tiltja. Crocketthez hasonlóan ő is felszólíthatná szenátortársait, hogy adják össze a saját pénzükből a 40 milliárdot, de ez persze megvalósíthatatlan lenne, hiszen minden egyes szenátornak 400 millió dollárt kellene felajánlania. Egy ilyen felszólítás csak arra lenne jó, hogy illusztrálja "az ajándék elképesztő nagyságát." Nyilván még ha lenne neki, akkor sem adna senki ennyi pénzt a saját zsebéből. Mennyivel könnyebb odaajándékozni 40 milliárdot, ha mások pénzét költhetjük, tette hozzá a szenátor.
Ezek után Paul kifejtette, tévedés azt hinni, hogy az USA úgyis gazdag ország, és megengedhet magának egy ekkora kiadást.
Rámutatott, hogy az Egyesült Államok államadóssága közel 30 ezermilliárd dollár, és csak az elmúlt két évben 6 ezermilliárd dollárral nőtt. Az infláció száguld, és a növekvő élelmiszerárak elsősorban a munkásosztályt és a szegényeket "büntetik," miközben sosem látott magasságokban vannak a benzinárak.
(A benzinárak kérdése kulcsfontosságú az átlagemberek számára Amerikában, azért, mert autó nélkül a legtöbb helyen az országban egyszerűen nem lehet eljutni A pontból B pontba, mivel közösségi közlekedés igencsak korlátozottan áll rendelkezésre.)
Paul megjegyezte, hogy az adósság elszabadulásáért még csak nem is cégeknek a világjárvány okozta csődtől való állami pénzekkel történő megmentése az egyedüli oka, hiszen már a pandémia előtti évben is ezermilliárdos éves adósságot halmozott fel az USA, azért, hogy egyáltalán eleget tudjon tenni az adósságszolgálatának.
Paul azt is felrótta a kongresszusnak, hogy ha már mindenképpen oda akarják adni ezt az óriási összeget az ukránoknak, miért nem az ország védelmi költségvetéséből akarják elvenni?
Ha a 40 milliárd dollár odaajándékozása csakugyan létfontosságú az USA nemzetbiztonsága szempontjából, miért nem a katonai költségvetésből csípik le az összeget, tekintve, hogy Amerika már most is annyit költ katonai kiadásokra, mint a sorban utána következő nyolc ország együttvéve (!), tette fel a költői kérdést a szenátor.
Paul további javaslatokkal is előállt beszédében. Szerinte ki lehetne úgyis gazdálkodni a 40 milliárd dollárt, hogy az amerikai állam befejezi az olyan értelmetlen kutatások támogatását, melyek például arra keresik a választ, hogy vajon boldogabbak lesznek-e az emberek attól, ha rendszeresen a korábban készült szelfijeiket nézegetik, vagy hogy a panamai városi békák párzási hangja különbözik-e a falusi békákétól.
A szenátor kijelentette, hogy még az is jobb megoldás lenne, ha már mindenképpen segélyt akar adni a kongresszus Ukrajnának, ha háborús adót vetnének ki az amerikaiakra. Ahhoz, hogy összejöjjön a 40 milliárd, minden adófizető amerikainak csaknem 500 dollárt kellene befizetnie az államkasszába, fejtette ki Paul. Hozzátette, nyilván nem azt javasolja, hogy vessék ki ezt az adót, mindössze arra akar rámutatni, hogy "felelőtlenség egyszerűen kölcsönből fizetni az összeget."
"Az, hogy Kínától veszünk fel kölcsönt, csak azért, hogy tovább küldjük Ukrajnának, értelmetlen, és nem erősebbé, hanem gyengébbé tesz bennünket,"
hangsúlyozta a szenátor, majd azzal fejezte be hozzászólását: a kongresszust láthatóan egyáltalán nem érdekli sem az államadósság, sem az, hogy "mennyi pénzt lapátolnak ki az ajtón és ki az országból. Miért? Mert nem az ő pénzük."
Megkérdezhetjük, ez az egész történet miért is érdekelne minket, magyarokat? Közvetlenül valóban nem érint bennünket, hogyan döntenek az amerikai politikusok az amerikai adófizetők pénzének felhasználásáról, de közvetve egyáltalán nem mindegy, mennyire és hogyan járul hozzá az USA az ukrajnai háború eszkalálódásához. De legfőképpen azért tanulságos a szinte teljesen egyhangú szenátusi szavazás, mert megmutatja, milyen mértékben elsöpri az indokolt aggodalmakat és a racionalitást a háborús pszichózis, illetve a meggyőződés, hogy nagy és igaz ügyért harcol egy adott szereplő. És az "igaz ügy" győzedelmeskedéséért semmilyen ár nem túl magas.
