Az orosz-ukrán háború bekövetkezése egyfajta hirtelen és radikális drámaként érinthet sokakat, ám a konfliktus érlelődését mutatja, hogy a problémára számtalan szereplő figyelmeztetett az elmúlt évtizedek során. Olyan amerikai diplomaták, szakértők és geopolitikai stratégák gondolatait mutatjuk be, akik többször hangot adtak a NATO terjeszkedéssel kapcsolatos kritikájuknak, illetve Ukrajna helyzetéből fakadóan óvatosságra intették az Egyesült Államokat, illetve a többi nyugati szereplőt.
A NATO terjeszkedés újabb hidegháborút hoz
Az első ilyen gondolkodó Geroge F. Kennan, akit az amerikai hidegháborús külpolitika atyjaként is emlegetnek. A 40-es évek során írásai hozzájárultak a Truman-doktrína megszületéséhez, avagy az úgynevezett feltartóztatás (containment) politikájához – melynek célja röviden megfogalmazva az volt, hogy megakadályozza a kommunizmus terjedését további országokban (akár az Egyesült Államok beavatkozásával). Kennan amúgy nagykövetként rövid ideig a Szovjetunióban is tartózkodott 1952-ben, majd 1961 és 1963 között Jugoszláviában folytatta nagyköveti munkáját. Később teljesen kivonult a külügyből, helyette kutatóként tevékenykedett – és szinte haláláig elemezte és értékelte az Egyesült Államok külpolitikáját.
Fotó forrása: Britannica
Ami a jelenlegi konfliktust érinti, érdemes egy 1998-as beszélgetését felidézni, mely során kijelentette, hogy szerinte a NATO akkori terjeszkedése egy újabb hidegháborús helyzetet fog előidézni, illetve Oroszország heves reakcióját. Mindeközben véleménye alapján a terjeszkedést nehéz megindokolni is – az adott országokat ugyanis szerinte senki nem veszélyeztette –, a csatlakozó államok megvédését érintő ígéretek megfelelő akarat és erőforrás hiányában pedig amúgy is teljesíthetetlenek.
Ukrajnának egyfajta hídként kellene működnie
A következő prominens szereplő Henry Kissinger, akinek igen hosszú bemutatására nincs szükség. Kissinger 1969-től az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója volt Richard Nixon elnök alatt, majd külügyminiszter lett belőle – és Gerald Ford elnöksége idején is megtartotta pozícióját a Watergate-botrány következményeinek ellenére. A Szovjetunió tekintetében Kissinger alapvetően kompromisszumkész politikát folytatott – amit sokan meglehetősen erkölcstelennek is tituláltak –, lényege pedig az volt, hogy a Szovjetunió is rendelkezik reális érdekszférákkal, az enyhülés, illetve a bizonyos szintű megbékélés pedig nyugalmat hozhat a folyamatos feszültségekkel szemben.
Fotó forrása: Britannica
Ukrajna kapcsán érdemes Kissinger 2014-es, a The Washington Postban megjelent írására visszatekinteni. Ezen írás során Kissinger arról érvel, hogy Ukrajnát mindenki vagy nyugat, vagy kelet felé szeretné tájolni, ám ezzel szemben az országnak egyfajta hídként kellene működnie a két fél között. Kissinger figyelmeztet arra, hogy amennyiben Oroszország esetlegesen támadólag lép fel Ukrajna ellen, az rendkívül nagy feszültséget teremt majd Európával és az Egyesült Államokkal szemben – gyakorlatilag egy új hidegháborút előidézve –, illetve Oroszország teljes elszigeteltségét hozza. Arról is szót ejt azonban, hogy szerinte Ukrajna az orosz szemszögből nem tekinthető egyszerűen egy idegen országnak a közös történelem eredményeként, így a nyugatnak is egyfajta kompromisszumra kellene törekednie. Ami a konkrét jövőt illeti, meglátása alapján Ukrajnánk szabad országgá kell válnia gazdasági és politikai együttműködéseinek létrehozásában – többek között Európával is –, ám a NATO-hoz nem szabad csatlakoznia, összességében pedig egy Finnországhoz hasonló modellt lenne érdemes követnie – mely részeként független marad, szorosan együttműködik a nyugati országokkal, ám kerüli az Oroszországgal szembeni nyílt ellenségeskedést.
Minden a 2008-as csúcstalálkozótól indul
Nem sokkal eltérő véleményt fogalmazott meg John Mearsheimer politológus, nemzetközi kapcsolatok szakértő, aki szerint a jelenlegi probléma kiindulópontja a 2008-as NATO bukaresti csúcstalálkozója, amikor is a NATO kijelentette, hogy Grúzia és Ukrajna csatlakozhat a szövetséghez. Meglátása alapján Oroszország már ekkor világosan kifejtette, hogy ezt a lépést egy egzisztenciális fenyegetésként értelmezi, ám a nyugat ezzel nem foglalkozott eléggé, majd a krízis kialakulása után 2014-ben olyan narratívát teremtett, mely tévesen Putyin új Szovjetuniós terveit hangoztatta. A mostani helyzetet nemrég interjúban értékelő Mearsheimer szerint amúgy Putyin továbbra sem rendelkezik Szovjetuniós álmokkal – az interjúban több alkalommal is hangoztatja Putyin azon szavait, mely szerint akinek nem hiányzik a Szovjetunió, annak nincs szíve, ám aki azt vissza akarja építeni, annak nincs esze –, illetve nem célja Ukrajna egészének elfoglalása, hanem sokkal inkább egy oroszbarát kormány hatalomra kerülését várja, illetve a kelet-ukrajnai területek elszakítását célozza meg.
A kulcskérdés a NATO volt
Míg Mearsheimer a 2008-as NATO csúcsot emlegeti, addig Jack F. Matlock Jr, a Szovjetunió 1987 és 1991 közötti amerikai nagykövete az 1997-es bővítési gondolatról szóló tárgyalásokat említi, mely során kifejtette, hogy új államok csatlakozása a szövetséghez egy olyan láncreakciót válthat ki, mely következménye a Szovjetunió felbomlása utáni legnagyobb biztonsági veszélyt hordozza magával. Matlock Jr. akkoriban úgy látta, a NATO bővítése a hidegháborús logikában lett volna alátámasztható – ugyanis Európa újabb felosztását kívánja megelőzni –, ám a Szovjetunió megszűnését követően felosztást célzó veszély már egyszerűen nem létezett, a bővítés veszélye pedig az előnyöknél jelentősen nagyobb kockázatokkal járt.
Igazából a NATO körüli vita jelent meg gondolkodók sorának központi elemeként, így például Noam Chomsky nyelvész (és amúgy történész és politikai aktivista) 2015-ös interjújában is az hangzott el, hogy szerinte Ukrajna NATO csatlakozásának ötlete bármelyik orosz vezető számára alapvetően elfogadhatatlan, a csatlakozás pedig nem védelmet nyújt majd Ukrajnának, hanem egy jelentős háborúval veszélyezteti az országot. Érdekesség, hogy William J. Burns diplomata – 2005 és 2008 között nagykövetként is tevékenykedett Oroszországban –, a CIA jelenlegi igazgatója is úgy nyilatkozott korábban, hogy a NATO terjeszkedéstől gyakorlatilag az egész orosz vezetés rémüldözik – így nem csak Putyin –, két és fél év alatt lezajlott beszélgetései során pedig senkit nem talált – függetlenül attól, hogy Putyin legnagyobb pártolója vagy legerősebb liberális kritikusa volt –, aki Ukrajna NATO csatlakozását nem az orosz érdekekkel szembeni közvetlen kihívásként értékelte volna.
A lista persze hosszasan folytatható – Stephen F. Cohen 2020-ban elhunyt Oroszország-kutató is a NATO csapatok által okozott orosz viszonválasztól tartott, ahogy nemrég Jeffrey Sachs közgazdász is a NATO bővítésének kockázatairól írt –, így aki kíváncsi további amerikai (és nem csak) szakértők véleményére, az ide kattintva megtekintheti azokat.
Kiemelt fotó: Emerging Europe
