Reaktor

Wang Huninget a Szürke Eminenciásként ismerik világszerte. A szemüveges, visszahúzódó tudós állítólag ott van a Kínai Kommunista Párt szinte minden politikai döntése mögött. A nyilvánosságot kerülő tanácsadó nevével eddig alig lehetett találkozni, de az utóbbi időben egyre többen felismerik befolyásának valódi mértékét nyugaton, főleg konzervatív körökben. Wang 2017 óta tagja a KP Politikai Bizottságának, és Hszi Csin-ping elnök legbefolyásosabb tanácsadója, akit minden útjára elkísér. Az ideológus 1988-ban bejárta az USA-t, majd 1992-ben megírta Amerika Amerika ellen (America against America) című könyvét, amelyben azon kritikusok szerint, akik egyáltalán tudomást vettek az írás létezéséről, rendkívül élesszemű megfigyeléseket tett Amerikáról.

Scott Locklin amerikai munkás-származású, egykor motoros bandatag, volt fizikus közíró, aki Locklin on Science címmel vezet Wordpress blogot, tavaly év végi hosszú elemzésében arra a következtetésre jutott, hogy

Wang már a nyolcvanas évek végén jól látta Amerika elkerülhetetlen hanyatlását.

Érdekes olvasmány a könyvről írt részletes beszámolója, hiszen amerikai szemmel veszi górcső alá a kínai tudós csaknem negyven évvel ezelőtti meglátásait, és állapítja meg, hogy Wang kitűnő érzékkel vette észre azokat a negatív folyamatokat, amelyek szerinte, és Locklin szerint, is Amerika végromlását idézték elő.

Az Amerika Amerika ellen: A kínai Tocqueville című blogbejegyzésben Locklin úgy írja le a nyolcvanas években Amerikában utazgató Wangot, mint egy hiperintelligens és kifinomult érzékű űrlényt, aki Amerikában ért földet 1988-ban.” Locklin megjegyzi, hogy annak ellenére, hogy a könyv kirobbanó sikert aratott Kínában, és - valószínűleg akaratlanul - ijesztő pontossággal jósolta meg Amerika gyors hanyatlását, a könyvet az USA-ban szinte teljesen elfelejtették, és az amerikai (főleg baloldali) értelmiség egyáltalán nem vesz róla tudomást. Az Amazonon sem lehet megvenni, és senki nem is beszél róla. Wang Hunint persze ismerik, és néha írnak is róla ezt-azt, írja Locklin, de a szerinte teljesen ostoba, áltudományos zagyvaságokkal foglalkozó, köldöknéző amerikai társadalomtudósokat nem érdekli a könyv, ami azért  döbbenetes, mert abszolút aktuális:

Locklin meglátásában azt írja le, mit gondolt (és gondol ma is) a kínai elit legnagyobb geopolitikai riválisáról, az Egyesült Államokról.

Locklin sorra veszi Wang legfontosabb megfigyeléseit az amerikai társadalomról és életformáról, melyek szerinte teljesen helytállóak voltak. Wang, akit persze kommunista külföldiként és egy teljesen más kultúrából érkezőként nyilván befolyásoltak a saját meggyőződései, jegyzi meg Locklin, alapvetően elismerően szólt ugyan az USA-ban tapasztalt jómódról és a gazdaságról, de észrevette a mélyben zajló, mégis jól látható amerikai "leépülést”. Locklin egyébként nyilvánvalóan nincs elragadtatva saját országától és attól, amit egyfajta elzüllésnek lát. A rendkívül pejoratív, a nyugati fehér baloldal ideológiájára körülbelül egy évtizede megalkotott kínai kifejezést használva folyamatosan "pajcsuo-Amerikának” (angol átírással: baizuo) nevezi az USA-t az elemzésben. A pajcsuo nagyjából úgy fordítható magyarra, hogy kaviár baloldal vagy limuzin szocializmus, és Locklin szerint hazáját most egy pajcsuo elit irányítja.

Részletes recenziójában Locklin elsőként arról ír, hogy Wang észrevette, mennyire "bizarrok” lettek az amerikai családok. "Úgy vélte, a család hanyatlása (...) a liberalizmus és az individualizmus következménye volt, ami persze tökéletesen helyes megállapítás. Az amerikaiak még a gyermeknevelést illetően is individualisták: az amerikaiak egészen kiskoruktól kezdődően elszigetelik a gyermekeket a családjuktól, annak érdekében, hogy kifejlesszék az individualizmust és az éntudatot,” jegyzi meg Locklin.  

Locklin ezután rátér arra, mit gondolt Wang az amerikai politikai berendezkedésről. A kínai tudós szerint a két nagy amerikai párt valójában az uralkodó osztály egypártrendszere. "Ez egy klasszikus kommunista elmélet, ami az USA esetében történetesen jól írja le a valóságot,” jegyzi meg Locklin, majd hozzáteszi, emiatt történt az, hogy a rendszerbe betörő outsiderek "totális kiakadást okoztak a 2016-os választások után.”

Wang az USA-t azóta még inkább jellemző drogproblémát is beazonosította, mint "a legnagyobb veszélyt, ami valaha is fenyegette az Egyesült Államokat történelme során.”

Locklin hozzáteszi, hogy bár akkoriban még nem voltak a Sackler családhoz hasonló vállalkozók.

Wang már negyven évvel ezelőtt is világosan látta, hogy a kábítószeres bandák és a szerhasználat a civil társadalmat, a társadalmi rendet és akár a kormányzatot is fenyegető veszéllyé válhat.

Nem kerülték el a kínai ideológus figyelmét a faji feszültségek sem. Wang megállapította, hogy a feketék és fehérek közötti kapcsolatok az egyik legnyilvánvalóbb és legfenyegetőbb társadalmi feszültség-forrás.

Észrevette a fekete közösség társadalmi és jogi emancipációjának sikereit is, de pontosan leírta a fehérek képmutatásait, azt, hogy a csavargók és koldusok többsége fekete, és hogy a gettók rettenetesek és veszélyesek. Wangot elborzasztotta a kínai-amerikaiak elleni teljesen értelmetlen fekete erőszak, hiszen azoknak nyilvánvalóan semmi közük nem volt a feketék problémáihoz. Locklin hozzáteszi, a helyzet e tekintetben azóta sem változott. Wang már évtizedekkel ezelőtt tökéletesen beazonosította a fekete közösségre jellemző szegénység-körforgást: egy, a gyenge családok által előállított társadalmi diszfunkcióként írta le, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Wang sokkal nagyobb szimpátiával írt az amerikai indiánok sorsáról, valószínűleg azért, teszi hozzá cinikusan Locklin, mert sokkal kisebb volt a valószínűsége, hogy egy indián nyúlja le némi aprópénzért vagy rabolja ki az utcán. Wang mindkét faji problémát gyakorlatilag megoldhatatlannak írta le. Locklin megjegyzi, kíváncsi rá, vajon mit gondol Wang Amerika napjainkat jellemző faji viszonyaihoz, hiszen az USA népességéhez azóta a világ minden szegletéből, mintegy 70 millió ember adódott hozzá.

Wang igen hosszan írt könyvében a televíziós generáció döbbenetes tudatlanságáról és ijesztő kultúrálatlanságáról, és arról, hogy az amerikai általános iskolák képtelenek megtanítani az állampolgárokat a legalapvetőbb emberi kompetenciákra.

Sokkolta a fiatalok elvadulása, a nagy számú otthonról elszökött gyermek és a fiatalkori bűnözés is. Locklin keserűen megjegyzi, hogy mára a helyzet e tekintetben talán javult, egyszerűen azért, mert  a mai, telefonfüggő fiataloknak túl alacsony a tesztoszteron szintje ahhoz, hogy lelépjenek otthonról és "felcsinálják egymást,” és rosszabb fizikális és mentális állapotban vannak ahhoz, hogy elszökjenek otthonról és megpróbáljanak egyedül boldogulni. Az viszont azóta is égető kérdés, hogy vajon hogyan lehet továbbadni egy társadalomban az alapvető értékeket és meggyőződéseket, ha az alapvető tudások megtanítása problematikus? Hogyan szocializálhatók a gyermekek, ha nem tudjuk őket megtanítani a legelemibb dolgokra, teszi fel Locklin a költői kérdést. Ez nem csak az amerikai társadalom és gazdaság, de az amerikai politika szempontjából is óriási gond, mondja.

Wang figyelmét az sem kerülte el, és rendkívül aggasztónak találta, hogy az amerikai elit egyetemek diákjai már akkoriban sem tudtak sokat a saját társadalmuk történelméről és kultúrájáról.

Ez azóta csak fokozódott, véli Locklin, megjegyezve, hogy ha a társadalmi fejlődés trendje a múlt folyamatos eltörlése marad, akkor az új nemzedékeknek nem lesz fogalmuk a múltról, "rendes oktatás nélkül pedig nem lesz folyamatosság.”

Locklin szerint a kínai vezetők egészen biztosan tanulmányozták Wang könyvét és tanultak Amerika példájából. Nem véletlenül korlátozzák a kínai kommunisták a videójátékok használatát, a hírességek kultuszát, és az is tudatos gyakorlat, hogy rövid pórázon tartják az oligarcháikat és betiltják a nyílt kulturális lázadást. Biztosan rájöttek Kínában, hogy nem lenne tanácsos olyan aknamezőkre lépni, mint amilyeneket az USA előállított magának, és "hősies erőfeszítésekkel próbálják távol tartani maguktól az amerikai kulturális mételyt, amely tönkre tehetné mindazt, amit az elmúlt harminc évben nagy gonddal felépítettek.”

Locklin nyomán a könyvből az is kiderül, hogy Amerika nagy valószínűséggel veszítene bármilyen komoly konfrontációban Kínával.

Locklin szerint a jelenlegi amerikai vezetés különösen inkompetens és a valódi diplomáciához hozzá sem szagoló külügyi apparátusa már a legelső fontosabb tárgyaláson, a Kína-Alaszka csúcstalálkozón vérig sértette a kínaiakat, akik finoman szólva nem voltak elragadtatva ettől.

Régen, egy gyengébb és szegényebb országgal szemben még talán elment volna ez a kioktató hang, mondja Locklin, és a "klasszikus pajcsuo diplomatáknak kóstolót adtak abból, milyen is egy asszertív Kína, és hogyan fog elbánni az amerikai diplomáciai testület szánalmas bohócaival.”

Locklin végül megállapítja, hogy nem maradhat sokáig a világ ura egy olyan ország, amely egyáltalán nem érti sem a saját, sem geopolitikai riválisai társadalmát. Locklin szerint a "normálisan működő idegrendszerrel rendelkező [amerikai] emberek nagyon is jól tudják, hogy a pajcsuo által irányított Amerikában nem érdemes élni, és még kevésbé érdemes érte harcolni. Nem lesz könnyű hozzáértő katonákat találni ahhoz, hogy megvédjék a tajvaniak jogát arra, hogy melegbárokba járhassanak, vagy bármi is legyen az, aminek érdekelnie kellene engem pajcsuo-Amerikának ebben a nevetséges, felesleges, és tökéletesen otromba konfrontációjában Kínával.”