(Kép forrása: index.hu)
Mielőtt beperelné szerkesztőségünket Mártha Imre, a budapesti közműholding vezére, sietve leszögezem, hogy ő ott sem volt! Áldozat ő, akire rászállt a propagandasajtó. Más néven a kormánysajtó. Az objektivitás minden elemét nélkülöző, közösségi médiafelületeken megjelent, teljességgel privát fotókat megjelentető orbáni lakájmédia nem átallotta azt a következtetést levonni a Mártha Imre által vagy róla készült fényképekből, hogy azok összefüggésben lehetnek Mártha Imre személyével!
Sőt, emlegettek Prisztás-villát, használt Bentleyt, marokkói nyaralást a pandémia idején, mindezt nem máskor, mint karácsony előtt!
Borzasztó érzéketlenség ez a digitális robotemberekből álló kormánypárti álkeresztény média részéről. Előttem van, ahogy a Szent Család ünnepére készülve, otthoni kis betlehemét fényesítgetve, Mártha Imre szembesül az őt ért rágalmakkal, és fájó szívvel veszi tudomásul, hogy a világ nem érti őt és éppen a Jézus születése előtti napokban támadja. Sikerült megfejtenem a valóságot, bár azzal, hogy most megosztom az olvasókkal, a művész titkára fény derül.
Valójában a nyaralások, a Steinway-en zongorázás mezétláb, a műszaki kuriózumnak számító autó (amely távolról sem ér százmilliót, legfeljebb harmincat), a villa és a szexistának tűnő, domborodó, fedetlen női popsikat és kigyúrt férfitestet (a sajátját) közszemlére tévő fényképek egyetlen gigantikus geg részei. Ez egy óriási, establishment-ellenes performansz! Zseniális, ütős vizuális elemeket tartalmazó, komplexen szatirikus kiáltvány az érdemtelen luxuséletvitel ellen, melyben például egyes kormányközeli oligarchák fetrengenek.
A művész, időt, pénzt, és fáradtságot nem kímélve, rá akart mutatni avantgárd tanmeséjével: na ez az, amit nem szabad csinálni! Nézzétek, lássátok, és szörnyedjetek el. Ez az, amit egy, az adófizetők pénzéből fenntartott közműveket irányító tisztviselőnek semmiképpen sem szabad tennie.
Egész lényével rész vett a művészi projektben, óriási, persze színészi képességeinek köszönhetően csak hihetően megjátszott, beleéléssel.
Valahogy úgy, ahogyan Félix tette ezt Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című örökbecsű művében. Talán emlékeznek az olvasók, Félix, aki az apja által rákényszeríteni akart házasság elől van szökésben, szorult helyzetében (merthogy meztelen) a hotel egyik helyiségében áramszünet miatti sötétségben véletlenszerűen kapkod magára ruhadarabokat. Majd, hogy egy kicsit lazítson végre, lesétál a hotel bárjába, ahol pezsgőt rendel sok jéggel, majd táncolni kezd egy nővel. Ám ekkor hirtelen fény ömlik el a táncparketten, és ott áll Félix ‒ egy hittérítő rend papi formaruhájában. A levegő megfagy, mindenki elképedten mered Félixre. Félix azonban feltalálja magát, és érces hangon ezt kiáltja: - "Idejöttem, hogy legyek a láthatatlan kéz Nebukadnezár palotája falán! Jusson eszetekbe, hogy a márványoszlopok, selyemfüggönyök, aranyozott kárpitok között éppúgy felírja a falra a döghalál, hogy "méne, méne, tekel ufárszin!", mint a legutolsó halászkunyhóra." Majd magasra emeli a pezsgőspoharat, a földhöz csapja, kijelentve, csak azért kérte az italt, hogy megsemmisítse, mint a világi bűn jelképét.
A könyvben azonban a mixer így felel: - Ezt értem... De minek kellett bele a jég? Én is ezt kérdezem…
