Reaktor

A Brexit előnye: többé már nem tabu a migráció és a bevándorlás
Összefoglalónk az MCC nemzetközi médiakonferenciáján felszólaló Ed West előadásáról

6132901dmtz20210909014.jpg

A Mathias Corvinus Collegium (MCC) által szervezett nemzetközi médiakonferencia utolsó panelében Ed West brit újságíró, a Sokszínűség illúziója című könyv szerzője, valamint Fischer Tibor, az MCC Irodalmi Műhelyének vezetője beszélgettek Rodrigo Ballester moderálásában.

West azzal kezdte hozzászólását, hogy szerinte az utóbbi pár évtizedben változás történt a britek mentalitásában. Korábban nem szívesen mondtak ellen senkinek, mivel az angolok hagyományosan nem szívesen okoznak feszültséget társaságban, inkább csöndben maradnak, kivéve, tette hozzá tréfásan, ha részegek. Sok mindent elfogadtak korábban emiatt, pl. azt is, hogy a sokféleség az jó dolog.

De a kétezres évekre azzal szembesültek, hogy például miután késes terrorista támadás történt Londonban, olyan plakátok kerültek ki az utcára, hogy „a sokféleség a mi erősségünk.”

West szerint magával az állítással van a gond, mert nincs semmilyen konkrét bizonyíték arra, hogy igaz lenne, ez az elmélet „nincs letesztelve,” ennek ellenére értelmiségi körökben nem ildomos ellentmondani neki.

Még mindig nem igazán próbálnak meg intellektuális vitákat folytatni erről a britek, a bulvárlapok szintjén van csak szókimondás a sokféleség közhelyéről.

Közép-Európában őszintébbek ezzel kapcsolatban, hangsúlyozta, ami egy angolnak udvariatlannak és populistának tűnik, hiszen Angliában még mindig tabutéma sok minden, ami a bevándorlással kapcsolatos. 

Hosszan fejtegette az angol diversity, sokszínűség szó jelentésének változását. Mint mondta, régebben is használták ezt a szót, de éppen arra, hogy megindokolják az egyenlőtlenségeket. Csakhogy mára a sokszínűség összekapcsolódott az egyenlőséggel, hiszen azok, akik a sokszínűség hívei, azok az egyenlőség hívei is, mindkettő olyan szép dolog. Viszont a kettő nyilván összeegyeztethetetlen, de azok, akik hisznek benne, óriási erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a két egymást kizáró dolgot összebékítsék.

A történelemben is próbálnak analógiákat találni, azzal érvelve, hogy a legnagyobb birodalmak, mint például a római birodalom vagy a Habsburg birodalom nagyvárosai nagyon is sokszínű, multikulturális volt. Ami persze egyfelől igaz, csakhogy ezek nem demokráciák voltak, és amint azokká kezdtek válni, elkezdtek széthullani. Ráadásul az uralkodótól eltérő etnikumú csoportok nem voltak egyenlőek az előbbivel, marginálisak vagy másodrendűek voltak, tehát semmi esetre sem lehettek egyenlőek.

A briteknek nem volt igazán tapasztalata a bevándorlással a birodalom széteséséig, csak minimális és egy alapvetően naiv hozzáállás volt a britekre jellemző: mindenki, aki Angliába jön angol akar majd lenni, és teázik és úgy viselkedik, mint a britek. Ez egyfajta arrogancia is volt, annak a feltételezése, hogy britnek lenni a legjobb.

West elmondta, hogy amikor ő gyerek volt, tabu volt a bevándorlás kritikája, mert az volt a közvélekedés, hogy a bevándorlást csak olyanok ellenzik, mint például a szkinhedek.

A felvetésre, hogy bár a londoni robbantásos merényletek hatására a közvélemény elkezdett változni, és immár meg lehetett fogalmazni azt, hogy a bevándorlók tanuljanak meg rendesen angolul és tegyék magukévá a brit értékeket, fel kell tenni a kérdést, hogy pontosan mik is azok a brit értékek. Ed West ironikusan csak annyit mondott, hogy a gyermekei iskolájában a transzfóbia elleni harc számít brit értéknek.

Kifejtette, hogy a történelemben a tömeges bevándorlásnak rendszerint az lett a vége, hogy akiket ott találtak, azok megsemmisültek, eltűntek. Hozzátette, a migrációnak mindig két története van: azoké, akik bevándorolnak, és azoké, akik már ott vannak, és a mai emberek ennek a kettőnek a produktumai. Ő például részben ír származású, és nem létezne, ha annak idején az angolok nem foglalják el Írországot, de az ír felmenői biztosan nem örömmel beszélnének az angolok megjelenéséről, ha megkérdezhetné őket.

Visszatekintve a bevándorlás alakulására Nagy-Britanniában, West megjegyezte, hogy míg a kilencvenes évekig egyfajta egyensúly létezett a bevándorlás tekintetében, addig a bevándorlás második nagy hulláma, különösen a családegyesítési céllal érkezők tömegei megakasztották, lehetetlenné tették az integrációt, mert az újonnan érkezettek a saját kultúrájukat hozták magukkal, és nem is szándékoztak átvenni a britet. Ráadásul már nem is egyfajta etnikumhoz tartozókról beszélhetünk Nagy-Britanniában, hanem egy nagyobb családhoz, egy klánhoz tartozókról, akik elszigetelt közösségeket, diaszpórákat hoztak létre az Egyesült Királyságban.

Ed West és Fischer Tibor egyetértettek abban, hogy Angliában még a szélsőjobboldalon sincs nagyon senki, aki teljes egészében elutasítani a bevándorlást, mint olyat, és valójában nincs szó rasszizmusról sem, inkább arról megy a vita, mekkora mértékű legyen a bevándorlás és ki irányítsa, tartsa ellenőrzés alatt.

West egyetértett abban, hogy nem áll fenn polgárháborús konfliktus veszélye Nagy-Britanniában, mivel "hihetetlenül toleráns ország", de hozzátette, hogy az angolok számára az okoz gondot, ha túl nagy a sokszínűség, és már elidegenedve érzik magukat a saját országuktól az iskolákban vagy a lakókörnyezetükben. Véleménye szerint a kormányzatnak mindenképpen vissza kellene fognia a bevándorlás mértékét.

Megjegyezte, Londonban már valóban vannak részek, amelyek szinte „negatív utópiának tűnnek,” némelyiket műholdas városnak is hívják, mert a helyiek csak a saját anyaországuk adásait nézik és egyáltalán nem is szándékoznak beilleszkedni. Persze régen is voltak a metropoliszokban élesen elkülönülő negyedek, mint például a kínai negyed, de a mai helyzet más léptékű, és a bevándorlók elkülönülése aláássa a politikai rendszert és az állampolgárok bizalmát a rendszerben.

A moderátor, Rodrigo Ballester, az MCC Európai Tanulmányok Műhelyének vezetője, feltette a kérdést, milyen felelőssége van az emberi jogi diskurzus abszolúttá válásának a jelenlegi „katasztrofális helyzet kialakulásában”, hiszen például e szerint a kurzus szerint nem válogathatunk a bevándorolni szándékozó emberek között aszerint, osztják-e az értékeinket, vagy sem.

West szerint, ami jól mutatja a csapdát, amibe a nyugati országok, köztük a britek is beleestek az a diszkrimináció értelmének lassú megváltozásából fakadó attitűd és törvények. A hátrányos megkülönböztetés valamifajta morális kategóriává vált, és az anti-diszkriminációs törvények önjáróvá váltak, és nehéz tőlük megszabadulni, gúzsba kötik a kormányt. Ha egyszer egy ilyen úton elindul egy ország, fejtette ki West, nem igazán lehet visszatáncolni és semmissé tenni a bevándorlást és az arra válaszul hozott törvényeket.

Ráadásul az egyenlőség alatt már jövedelmi egyenlőséget kezdenek emlegetni a bevándorlást támogatók, akik szinte örülnek annak, ha egy hagyományosan fehér munkásnegyedben az angolok elvesztik az állásukat, mert így nagyobb lesz a jövedelmi kiegyenlítettség a környéken lakó bevándorlókkal. Tehát nyilvánvalóan az egyenlősdi vesztesei a többségi társadalom szegényebb tagjai lesznek, akik jogosan kérdezik, vajon az ő sikertelenségüket miért ünneplik a jövedelmi egyenlőség sikereként.

A moderátor kérdésére válaszolva Fischer Tibor hangsúlyozta, előbb-utóbb minden nyugat-európai országnak „le kell húznia majd a rolót” és véget vetni a tömeges bevándorlásnak, mert „nem játszhatják el örökké Jézus Krisztust mások pénzén.”

West hozzáteszi, ezt a brit politikai osztály még nem meri meglépni, mert félnek attól, hogy rosszak lesznek a „rezgések” az ilyen intézkedések körül. Kényelmetlen dolog egyelőre lépéseket tenni a bevándorlás ellen, ezért a britek jobb híján ráhagyják a dél-európaiakra, hogy oldják meg ők a helyzetet, és titokban felnéznek a magyarokra, akik ténylegesen megvédik a határaikat. A lengyel határon fehérorosz támogatással lezajlott bevándorló-ostromot hozva példaként kiemelte, hogy elképesztő, ahogyan a fősodratú média humanitárius válságnak állítja be az esetet, miközben egy európai demokráciát megtámadtak. persze az emberek nem hülyék, emelte ki West, és ha látják, hogy a valóságot szándékosan félreértelmezik, és az „absztrakt humánum” fontosabb, mint a tényleges emberek, akkor cinikusan fogják szemlélni a saját kormányzatukat.

Ami a megoldásokat illeti, West és Fischer egyetértett abban, hogy a Brexit sajnos nem jelentett megoldást a bevándorlásra. Ami biztosan meg fog történni, bár valószínűleg nem a közel jövőben, az, hogy véget vetnek az automatikus menedék megadásának mindenkinek, akinek sikerült illegálisan, embercsempészek segítségével bejutnia Nagy-Britanniába, ez ugyanis tarthatatlan folyamat.

A beszélgetés résztvevői a migráció és a terrorizmus kapcsolatát illetően egyetértettek abban, hogy ha a befogadó ország nem tud új identitást adni a bevándorló muszlimoknak, sőt, azért, nehogy megsértse a gyakran nem is létező érzékenységüket, lemond a saját hagyományai és szokásai nyilvános megéléséről, azzal valójában táptalajt készít elő az országgal szembeni negatív érzelmeknek, végsősoron a terrorizmusnak.

A brit iskolarendszer már nem akar kis angolokat faragni senkiből, mint harminc éve, hiszen az angol értelmiségiek nagy része valójában szégyelli, hogy brit. Ehelyett a jellemző az, hogy teljes mellszélességgel támogatják a sokszínűséget, és ez úgy tűnik, nem vezet jóra.

A közönség kérdéseire válaszolva az előadók egyetértettek abban, hogy Nagy-Britanniában és más nyugat-európai országokban is a második és harmadik generációs bevándorlók azok, akik a legkevésbé integráltak, és akik többségükben nem rendelkeznek helyi identitással. A Brexit West szerint annyiban pozitív fejlemény, hogy felszínre hozta a migráció és bevándorlás kérdését, amelyekről most már legalább lehet beszélni.

süti beállítások módosítása