Fa Nándor szerint a jólét és a kényelem miatt sokkal nehezebb egy mai fiatalnak motiváltnak maradni, mint neki volt annak idején. Földkerülő vitorlázónk a Reaktornak mesélt arról, milyen volt ráébredni arra, hogy egy velejéig hazug világ volt a szocialista, kommunista világ, amiben felnőtt. Fa úgy gondolja, hogy a Kékszalag módos emberek vetélkedése külföldről hozott katamaránokon, és nem ott derül ki az igazi teljesítmény, hanem a nagy világversenyeken, ahol több magyar is bizonyított már.
2018 decemberében a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja lett. Érzi-e a halhatatlanságot vagy a továbbélést?
Sajnos azóta veszítettünk el két tagot; Wichmann Tomit és elnökünket, Kárpáti Györgyöt. Picit disszonáns ilyen módon, hogy a halhatatlanok is halnak, de azt hiszem, hogy a halhatatlanság nem arról szól, hogy nem halunk meg, hanem, hogy ezeknek az embereknek igyekszünk megtartani az emlékét, mi is egymásét és reméljük, hogy azok a nálunk fiatalabbak, akiknek van egy csöpp eszük, és picit odafigyelnek a múltra, a történelemre.
Én magam abszolút történelemkedvelő vagyok, és sokat merítek a múltból, az előttünk járók életéből, ambícióiból, hitvallásaiból.
Kedvenc olvasmányaim a 19. század vége, 20. század eleje és abból sok tanulnivaló van. Nyilván egy ilyen halhatatlan tagság az picit az embert kötelezi, meghatja, olyan körbe kerül, ami megtiszteli, de rajtam nyilván nem változtat, legfeljebb majd egy-két dolog jobban megmarad az utókornak.
Ha már szóba hozta az utókort: látja-e az utánpótlását az óceáni szólóvitorlázásban?
Nem látom. Én magam 20 éve dolgozom azon, hogy a vitorlázásnak, a hajótervezésnek, hajóépítésnek azt a válfaját népszerűsítsem itthon, amit én tudok és csináltam. De nem könnyű átadni a fiatalságnak, ugyanis ahogy az internet világában, az űrkutatásban, és mindenféle high tech világban óriási tempóban változik a tudás, így az én területem is óriási tempóban változik. Akik bekapcsolódnak most azzal a vággyal, hogy ők is ezt csinálják, ebbe a világba tartozzanak, ezeknek a srácoknak rá kellene szánni az életüket. Én mindig olyan srácokkal találkozom, akik civil elfoglaltság mellett úgy gondolják, hogy jól megmutatják önmaguknak és másoknak, hogy mire képesek és nem esett le a tantusz nekik, hogy ez egy életvitel. Olyan irányba kell tanulni, egyik, másik, harmadik iskolát elvégezni, tudást megszerezni, olyan körökbe kell elmenni, hogy mindez meglegyen, és aki ezt nem vállalja, csalódás fogja érni, mert nem fog eljutni oda, ahova szeretne.
Első épített egyszemélyes vitorlásával előkelő versenyeredményeket ért el, aztán volt, hogy megbízhatóbb árbócot készített, mint az erre specializálódott szakemberek, és kikötőrendszereket gyártó vállalkozásában minden saját fejlesztésű. Ezekhez rengeteg ismeret szükséges. Hogyan tanul meg új dolgokat?
Nyitott szemmel és füllel járok a világban, itthon és külföldön egyaránt. Nincs ilyen irányú végzettségem, hajóépítő a szakmám, de ez magában nem jelent semmit. Amikor én még a hajóépítést tanultam, akkor azt tanították nekem, hogyan kell deszkából csónakot építeni. Ahhoz képest ma a kompozitok, karbonok abszolút high tech világa olyan messze jár, hogy köszönő viszonyban sincsenek egymással, az ember folyamatosan tanul. Amikor én időm nagy részét Franciaországban töltöttem, akkor beült az ember ott egy kávézóba és átbeszélt rajta egy skipper, egy tervező, egy hajóépítő, és ott találtam magam, hogy a legmodernebb tőkesúlyról folyik a diskurzus. Ha akartam, ha nem, tudtam, hogy mit tervez Philippe Brion, Gion Verdi és a legjobb tervezők a világon. Itthonról ezt nem lehet megteremteni, itt nincs meg az a miliő, tudásközpont, viszont, ha ott van az ember, akkor könnyen, gyorsan tanul.
1987-ben ért véget első Föld körüli útja, ezután visszaköltözött a konténerébe a székesfehérvári Könnyűfémmű agárdi vízi sporttelepére. Mennyiben volt más magyarnak lenni a ’85-ös induláskor és mennyivel lett más a ’87-es hazaérkezéskor?
Abban nem volt különbség, hogy magyarnak lenni milyen. Abban, hogy mit értek ezalatt, „magyarnak lenni”, abban óriási különbség volt. És még csak nem is akkor volt nagy különbség. Hatalmas tapasztalatot szereztünk szerte a világban, tárgyi tudásban, emberi kapcsolatokban, abban, hogy ki hogyan reagál mindenre, illetve abban, hogy Önöknek talán ismeretlenül, egy hazug társadalomban éltünk.
A szocialista, kommunista világ, amiben gyerek voltam és felnőttem, az egy velejéig, ízig-vérig hazug világ volt.
Abból kicsöppenve elmenni a nagyvilágba, tapasztalni, rájönni, hogy rendben, hogy hazudnak, de hogy minden, amit mondanak, hazugság, az durva. Ezzel a tudással, tapasztalattal visszajönni ugyanabba a közegbe… Azt éreztük, hogy már bomlik, nem ugyanaz a hatalom, mint ’85-ben. ’87-ben már mutatkoztak az omlás jelei, de még mindig egy hazug világba érkeztünk haza. Ezzel együtt kellett élnünk. Hogy pontosan tudtuk, hogy amit itt fújnak, az nem igaz. A világ az ellenkezőjét mutatja. Persze a nagyvilág is hazudik, mert nem arról van szó, hogy mindenki más becsületes, csak mi hazudozunk. Ki kell szűrni ebből az irdatlan káoszból mindazt, ami hasznos, értelmes, emberi és aszerint élni.
Bennünk óriási filozófiai változás történt, hogy éljük az életünket. Nem akartunk elmenni, ez igaz volt mind a kettőnkre (Gál Józseffel együtt - a szerk.), hogy nem akartuk elhagyni Magyarországot. Attól, hogy olyan, amilyen, még nem akartunk disszidálni.
De hogy lehet élni ebben a közegben, azt meg kellett tanulni, ki kellett alakítani egy életfilozófiát, hogy akkor ebben hogy élünk. ’87-ben én már éreztem, hogy bomlik a rendszer, de mások nem tettek volna egy fillért sem rá, hogy meg fog dőlni rövidesen és rendszerváltás lesz. De lehetett érezni, hogy valami van és erre a rendszerváltásra, új típusú életre, a magunk életére készültünk fel, ez a kétéves út ebben nagyon sokat segített.
Lehetne egy kis faluban is ugyanekkora bölcsességre jutni, mint a Földet körbehajózva?
Elvileg persze. Én nem akarom kizárni azt, hogy elmegy valaki egy barlangba remetének és ott ugyanolyan okossá válik, de azért az ember, ha a világban jön-megy és irdatlan mennyiségű információval, élménnyel, emberekkel találkozik, beszél, sok minden direkt és indirekt módon hat rá, azt a fajta bölcsességet sem az iskola, sem a magamba szállás nem pótolja.
A világlátást nem véletlenül találták ki. Régen is elküldték a fiatalokat, itt az idő, menj el, tanulj szakmát máshol, tanuld meg, hogyan csinálják, tapasztalj és gyere haza!
Azt gondolom, hogy amit az úton megtanultunk, és én még 30 évig ugyanezt járva szakmailag emberileg, azt nem lehet egy kis faluban, egy helyben megtanulni, ahhoz el kell mozdulni.
De valami mégis mindig visszahozta. ’82-ben a disszidált testvéreihez ment ki egy hónapra körülnézni Németországba, és azt mondta, hogy a magasabb életszínvonal ellenére hazajön, aztán később a ’85-ös út során is biztos sok szép színes, gazdag országot látott, mégis többre vágyott és Magyarországon találta meg ezt a többet...
Ez így van. Azt gondolom, hogy az identitásunk, a gyökereink, az, ami emberré – nem emberszabásúvá – tesz bennünket, az annál több, mint ami jóléttel megváltható. Az, hogy lesz egy nagyobb autóm és egy kényelmesebb házam, és egyébként mindenki másnak a szemétdombján leszek majd kisinas, ez nem kárpótlás a jólétért. Én megértem azokat az embereket, akik hozzá tudnak tenni a világ nagy kupacához és elmennek professzornak Amerikába. Tökéletesen értem és érdekes módon ezek az emberek előbb-utóbb haza is jönnek. De az, aki kimegy azért, mert ott kényelmesebben éldegél, és aztán két év múlva elkezdi törni a magyart, majd hazajön nekünk elmagyarázni, hogy hogyan kell halat fogni, ettől kimegy a biztosíték, ezt nem szeretem.
Magyar vagyok, magyar az anyanyelvem, magyar volt az anyám, az apám, ebbe a társadalomba szocializálódtam és ez marad meg. Bejártam a fél világot, annak is a jobbik felét, de sehol nem találtam olyat, ami mindazért kárpótolt volna, amit elvesztenék, önmagamat veszíteném el, hogyha én végleg elmennék.
Eszemben sincs. Sok helyen vagyok otthon a világban, de nekem ez az otthonom, mindenféle értelemben.
Azt mondta egyszer, hogy szórakozásból nem vitorlázik. Mit gondol azokról, akiknek ez kikapcsolódás? Hogyan viszonyulnak ők a versenyszerű sporthoz?
Tökéletesen megértem őket. Akár versenyzők is élvezhetik azt, amit csinálnak, én is élveztem 40 évig. De az utolsó években annyit vitorláztam, 150 ezer km vagy 3 földkerülő útnyit, hogy belefáradtam.
Másrészt, lassan hetvenéves fejjel nem ugyanaz a motiváltsága az embernek, mint harmincévesen. Nem úgy fáradok bele, hogy eltelik fél év és alig várom, hogy mehessek, hanem másképp fárad bele az ember. Ebben semmi negatív vagy rossz nincs, de tény, hogy a magam szórakoztatására nem megyek el vitorlázni. Mások szórakoztatására még hajlandó vagyok.
Milyen a magyar vitorlázás európai, nemzetközi megítélése? Mekkora presztízse van a Kékszalagnak, a legnagyobb európai tókerülő versenynek?
Szerintem alapvető nemzetközi értelemben véve semmi, de nagy a magyar vitorlázás presztízse.
Azok a fiatalok, akik olimpiai hajóosztályban, illetve igazán rangos nemzetközi hajóosztályokban komoly eredményeket érnek el, kvalifikációt szereztek a következő olimpiára – Berecz Zsombor, Érdi Mária, a Vadnai gyerekek –, ők elképesztő tudású srácok és nagyon komoly rangot vívtak ki maguknak a nemzetközi világban. Azt tudni kell, hogy az autózás világában egy gokart világbajnok még nem váltotta meg a világot. Ezek a srácok nagy tudásúak a maguk világában, kérdés az, hogy merre mennek majd tovább.
A rangot a vitorlázók, és nem a Kékszalag adja meg Magyarországon.
Az, hogy összeméri magát néhány módos ember néhány behozott katamaránnal… ez nem szakmai rang. Szakmai rangot valóságos eredmény nyújt. Kiürült hajóosztályokban világbajnoknak lenni nem rang. Olyan, magunk teremtette kategóriákban nagynak lenni, amit a világon senki nem jegyez, csak magunk, az nem rang. Az a rang, ami létezik és erős a nagyvilágban. Ahol a világ legjobbjai gyűlnek össze, és ott kell megmutatni mit tudunk.
Berecz Zsombi ezt csinálta. Úgy lett világbajnok, hogy a világ legjobb finnesei voltak ott. Ne legyenek kétségeink, aki 85 kg fölött a világ legjobb vitorlázói közé tartozik, az mind a finn dingin jelenik meg. Nagy sajnálatunkra úgy tűnik, hogy a finn dingit is menesztik előbb-utóbb az olimpiáról, mert ott már lassan nem a sport, hanem a színház a fontos. De még a Zsombi életében remélhetőleg lesz alkalom, hogy megmutassa.
Tehát ez nagy érték egyrészről, másrészt meg tudnunk kell, hogy egy adott szakmában mi az érték.
Ön nehéz körülmények közül indult el. Mit gondol, a mai fiatalok számára, akik lényegesen jobb körülmények között élnek, ugyanaz jelenti az értéket a sportban? Rajonganak még ugyanazért a teljesítményért, amiért maga? Én fiatal vagyok és a saját nevemben azt tudom mondani, hogy igen, de általában mit lát?
Azt látom, hogy az egyre jobb életkörülmények között élő fiatalság, akiknek a szülei már megteremtik a biztonságot, az otthont, a lehetőséget, azok sokkal kevésbé motiváltak. Eleve ott az a tény, hogy létezik az internet a világban. A youtube-ról olyan filmek tölthetők le, hogy gyakorlatilag ott vagyok a tenger mélyétől az űrig mindenhol. És ez kioltja azt a fajta kíváncsiságot, ami a motiváltság egyik alapja.
A mai fiatalság érdeklődő és nyitott részének nehéz dolga van, talán nehezebb, mint nekünk, akik el voltunk zárva.
Az a fajta virtuális hozzáférés az információkhoz, amit az internet nyújt, az el tudja homályosítani, el tudja nyomni a valóságos érdeklődést. Ha valaki megismer egy csomó mindent interneten keresztül, az nem biztos, hogy kiszáll a kényelmes székből és elmegy megmászni a jéghideg Himaláját.
Ahhoz az kell, hogy valaki a saját élményeit akarja megélni, önmagát akarja megváltani, a saját motivációját felépíteni és annak megfelelni. Ezt ebben a virtuális világban, ahol ömlik ránk jó és rossz, ami már önmagában is kihívás, hogy ki tudjuk szűrni mi jó és mi rossz. Ebben a világban nehéz motiváltnak maradni.
Őszinte részvétem a fiataloknak, azt kell mondjam, hogy nekem könnyebb volt. Egyrészt, mert nekünk még nagyobb volt a világ, kevésbé láttuk, nagyobb volt az ismeretlen halmaz. A mai gyerekeknek, ha akarnak valamit, ráböknek egy gombra és ott van. Ez óriási fegyver a motiváció ellen. Ha valaki tényleg önmaga akar élményeket megélni, az álljon neki, csinálja meg, az lesz majd az élete.
De az, hogy kielégülök mindennel egy-két gombnyomással a meleg fotelben ülve, az egy álca, egy becsapós világ. Nagyon sok embert ez kielégít, de azok, akik most motiváltnak születnek, nem lesz könnyű dolguk ezt megtartani.
A történeteiből megismerhetjük a hatalmas küzdésvágyát, ami szerintem mindenkinek hatalmas motivációt tud jelenteni. Nekem a legtöbbet mégis az adta, hogy ott voltak például a Vendée Globe-on ellenfélnek a nyolcszoros költségvetésből dolgozó csapatok, és ön mégis mindig elégedett volt azzal, ami a rendelkezésére állt.
Sohasem volt elégedetlen és sohasem mondta azt, hogy nekik könnyű, hiszen csak beleül az adott versenyző egy elkészített hajóba?
Én nem mondtam ezt, de az ellenfeleim mondták, hogy nekik ez igazából egyfajta lelki handicap, hogy gyorsabban vitorlázik nálam és mégsem elégedett vele, mert azt a különbséget nem tudja megteremteni eredményben, mint amekkora különbséget ő lát, hogy a feltételrendszerben megvan neki.
Én mindig önmagamért csináltam a dolgaimat és soha nem az motivált, hogy kit tudok majd megverni. Sokkal inkább a teljesítmény függvényében élek. Az utolsó Vendée Globe-on nekem fontosabb volt, hogy 100 napon belül jó teljesítményt tudjak produkálni, mint az, hogy hányan vernek meg. Aki többre képes, az többet tud.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a profik világában ez jelen van. Egy olyan gazdaság, mint a francia, ahol egészen elképesztően erős a média, a hajóipar, a versenyipar, a szponzorációs biznisz rész. Ott leakasztani 5-15 millió eurót, az nem egy nagy dolog. Ugyanakkor az az egy darab vitorlázó, aki majd kimegy, és helyt kell álljon, annak ez ugyanúgy egy kőkemény kihívás.
Mi jó barátságban vagyunk ezekkel a srácokkal és ők fogalmazzák meg, hogy bizony nagyon sajnálják, hogy nem valóságos versenyt vívunk egymással. Mert akkor igazán kiderülne, hogy melyikünk a jobb. Ők egy sokkal gyorsabb eszközzel mennek és így nem valós a kép. Ez engem sosem zavart, én mindig arra voltam büszke, amit én tudtam teljesíteni.
Úgy tudom Ön végtelenül nem pénzfüggő. Milyen a pénzhez való viszonya, mit tanítana róla a következő generációknak?
Nagyon egyszerű a képlet, a pénz egy értékmérő. Komplett átveri magát az, aki összekeveri az értékkel.
Sok ember számára a pénz válik értékké. Gyűjteni, nézni a számhalmazokat, a nullákat a sor végén és gazdagítani a bankokat. Ez nem érték. Addig ér a pénz valamit, amíg jó dolgokra szánom.
Én gyűjthettem volna már sok pénzt életemben, de soha nem gyűjtöm. Inkább elköltöm értelmes dolgokra, ahol hasznosul számomra, a családom, a barátaim vagy a szakma számára. A pénz számomra magában nem érték.
A tehetséges embereket vizsgálva kimutatták, hogy leginkább az készteti az embert koncentrációra, hogy ha örömét leli az adott tevékenységben. Hasonlóról tud beszámolni Ön is?
Abszolút. Ezt kiegészítem azzal, hogy maga a küzdelem és fizikai fájdalom is tud ilyen módon pozitív lenni. A hosszú küzdelmet, az alvatlanságot, a fázást, amikor melegem van, bármit a feladat részének tekintem és összességében az egésznek olyan sokat köszönhetek, hogy ez az ár, amit én fizettem az éleményeimért, a tapasztalásaimért, a gondolatokért az elenyésző.
Akármennyit küzdöttem életemben az mindig busásan megtérült.
„Rossz tanuló vagy, ezért ne tanuljál!” – mondta önnek az édesapja. Idén sok egyetemi képzésen lementek a ponthatárok, közepesnek mondható eredményekkel felvételt lehetett nyerni egyetemekre. Jó volt ez a mondat, esetleg túl szigorú?
Teljesen igaza volt apámnak. Nem volt nagy követelmény annak idején. Ahhoz, hogy egy szakmát kitanuljak, ahhoz közepes szinten kellett befejezni az általános iskolát. Csakhogy én nem voltam ennyire lelkes, sokkal jobban érdekelt minden más. Kíváncsi voltam és az, hogy engem rossz tanárok valamilyen nómenklatorikus porosz tudományra ráirányítsanak, ez nem ment. Tehát rossz tanuló voltam és apám joggal nem engedett továbbtanulni.
Aztán mégis tanultam, és amit megengedett azt szívvel-lélekkel csináltam, mert az számomra már érték volt. Leültem egy asztal mellé és ott pár anyagból, egy-két szerszámmal minőségi cipőt készíteni értékteremtés. És megszerettem a cipészetet, ahová végül elengedett. Kitűnően végeztem a cipész szakmát, és nagyon szerettem, de persze ez nekem nem lehetett életcél, nem az a típus vagyok.
De nagyon hasznos epizód volt az életemben, amiből nagyon sok minden tovább kísért. A manuális lépesség, a látásmód, a tudás iránti vágy az továbbélt bennem és egyre többet tanultam.
Nekem a gimnáziumi érettségim a dokumentált tudásom, de azt gondolom, hogy a tudásomból néhány diplomát ki tudnék tölteni. De ezzel nem dicsekszem, mert nincs semmi értelme a világon.
Mi volt a különbség az iskola és az élet között? Rossz tanulónak mutatta be magát, ugyanakkor rengeteg mindent elsajátított már.
Az iskola felkészítés az életre. Nem maga az élet, hanem csupán felkészítés. Ezt mondják közhelyesen, de a legtöbb diák elmegy mellette. „Persze, jólvan muter, jólvan fater, jólvan tanárok.” Pedig az a szörnyű igazság, hogy az iskola felkészít valamire, és az egész felkészítés annyit ér, amennyit át tudok vinni belőle a későbbi életembe, az alkotó tevékenységembe. Arról szól végülis az egész, hogy mit tudok alkotni, adni a világnak.
A teremtő szándékot hogyan éli meg napjainkban?
A mai napig is ez a fontos számomra. Hajóépítő vagyok, és később lettem tervező, de az is autodidakta módon. Nem alacsony szinten, teszem hozzá gyorsan. Azért lettem kikötőtervező és kikötőépítő, mert úgy gondoltam, hogy ott tudok a legtöbbet hozzátenni ahhoz, ami a hajósoknak fontos. Biztonságos, kényelmes kikötőket építeni, azokkal szemben, amik akkor léteztek. Nagyon örülök, hogy ezt a pályát választottam, mert a hajózás egy divatosabb, népszerűbb tevékenység, de a kikötőépítés a háttérben maradt. Ez olyan, mint hogy csinálunk tízmillió autót, de nincsen egy rendes parkolónk. Egy rendes parkolót megépíteni, megtervezni legalább olyan fontos, mert különben káosz van a világban. Ebbe a szegmensbe mentem be, ezt a szegmenst tanultam ki az elmúlt húsz évben. Már jócskán háromezer felett van a hajóhelyek száma, amiket építettünk, tervezni pedig sokkal többet terveztünk.
Térjünk vissza a gyermekek nevelésére, hiszen ez alapozza meg a jövőt. Gyakran említi, hogy a leghumánusabb, legszeretetteljesebb törekvéseink sokszor a visszájukra fordulnak. Mit mondana a túlszeretett gyerekekről?
Azt gondolom, hogy mindig becsapják azokat a gyerekeket, akiket majomszeretettel szeretnek. Tehát mindent elnéznek neki, mindenért megdicsérik, azt mondják, hogy minden rendben van, te vagy a legszebb, a legjobb, a legügyesebb. Miközben egy tökfej, aki kettőt lép és elesik a saját lábában.
Egy gyereket, ha valaki felelősséggel, tényleg szeretettel, a gyerek iránti szeretettel nevel, akkor kritikus.
Nem a saját vágyait, megkeseredettségét vetíti rá, hogy ami neki nem sikerült, majd a gyereke megcsinálja. Mindenki valamilyen tehetséghalmazzal születik a világra, vagy felismeri, vagy nem. Amit csinálni akar, abban segítsék. Azonban nem az a segítség, hogy dicsérgetünk, hanem az, ha jó irányba tereljük abban, amit csinálni akar. Ez a szülő felelőssége. A gyerek nem mindig örül annak, amit a szülő mond, de az van hasznára. Az a szülő neveli helyesen a gyerekét, aki még a konfliktust is felvállalja vele, de abba az irányba tereli, ami a gyereknek hasznos.
Jelenleg a férfi-női szerepek átértelmezése is zajlik. Vannak olyan feladatai ön szerint egy férfink és egy nőnek, amiket, ha nem lát el, akkor nem érzi jól magát? Vagy nyugodtan cserélgethetjük ezeket egymás között?
Úgy gondolom, hogy alapvetően nők és férfiak születnek a világba. A teremtő így találta ki. Amikor ez felborul majd, akkor ugyanúgy kipusztul az emberiség, mint már annyi más élőlény. Az, hogy hány gendert számolnak össze, ez maga az elmebetegség. Ilyet zárt osztályon lehet csinálni.
Férfiak és nők vannak, minden más vakvágány.
Hogyan írna le egy, a társadalom számára hasznos embert? Írja a könyvében, hogy lehet valaki több diplomás, több nyelvet beszélő, előfordulhat, hogy mégsem tud a társadalomnak elég hasznos tagja lenni, mert nem rendelkezik azzal az életfilozófiával és azokkal az alapértékekkel, amik ehhez szükségesek lennének.
Ez az alapelv nálam annyiban merül ki, hogy akarjak valamit alkotni, és amit alkotok, az szolgáljon másokat. Ne csak l’art pour l’art legyen valami a világban, mert én akartam valamit csinálni, hanem olyat csináljak, amire szükség van. Aminek más, mások a hasznát látják. Nagyon nehéz dolga van például azoknak a kutatóknak, akik bemennek egy laboratóriumba és leélnek harminc évet néhány kémcső mellett, és kémiai, biológiai, ill. kvantumkutatásokat végeznek, hiszen nincsen közvetlen látszata annak, amit csinálnak, bár nagyon fontos. A hétköznapi életben mégsem kvantumfizikusok vannak túlnyomó részben, hanem olyanok, akik valamit meg akarnak élni. A legnagyobb vakvágánynak azt látom, amikor valakinek az élete kimerül a pénzszerzésben. Ennél elpazaroltabb életet nem tudok elképzelni. Tehetséget, időt, energiát arra fordítsak, hogy pénzt szerezzek? Ez beteg. Akármit csinálok, az a fontos, amit alkottam. Persze meg kell élnem valamiből.
Azok az emberek hasznosak önmaguk és a társadalom számára, akik alkotnak.
Mi adhat egy keretrendszert ahhoz, hogy egészségesen tudjunk ebben a társadalomban működni?
Ha valaki pontosan elakarja magát helyezni a világban, akkor vissza kell kanyarodnia az ókori filozófusokig! Vissza kell mennie négyezer évet, és tanulmányozni, hogy az emberiség merre fejlődött, hogyan és miért. Mit tettek a régi filozófusok, fizikusok, mit tettek a középkoriak, mit tesznek a maiak. Az eleink akár a közelmúltban, akár a távoli múltban mit tettek azért, hogy ez a nemzet még mindig itt legyen, Európa szívében. Mit tett Árpád óta sok-sok honfitársunk, akik a tudásukat, tehetségüket adták azért, hogy még mindig itt legyünk. A közvetlen múltunk nagyon fontos (angolul nagyon szép szó: „heritage”, magyarul nem létezik) és az, hogy a közvetlenül előttünk járók milyen értékeket képviseltek. Meg kell nézni, hogy hogyan adták a tudásukat, esetenként az életüket azért, hogy megmaradjon a haza, megmaradjon a kultúra. Hogy azok, akik ide születnek, ne gyökér nélkül szülessenek és nőjenek fel. Ha nem ismeri az ember a gyökereit, ha nem ismeri a múltját, a jelenét, akkor borzalmasan nehéz neki hasznos lénynek éreznie magát. Onnantól, hogy ilyen módon értékvesztetté válik valaki, bejön a képbe a pénz. A pénz, a nagy autó, a nagy ház, a medence, stb... Ez mind smafu, ez mind csak látszat.
Az egyetlen érték a haszonteremtés, és az csak addig létezhet, amíg tudom a helyem a világban, tudom a helyemet a saját társadalmamban.
Akinek nincs helye a családban, akinek nincs helye a közvetlen környezetében, annak nincs helye a világban. Emberek, ébredjünk fel! Le lehet bontani az egészet, de akkor totálisan felborul a világ, megszűnik a rend. Visszamehetünk az egysejtűekig.
Nagyon erős szervezőerőt jelent például a kereszténység, mit gondol róla?
Római katolikus keresztény vagyok. Bemegyek a templomba ma is, imádkozom ma is, akkor, amikor nekem jólesik. Óriási a felelőssége, óriási a hatása az egyháznak. Válasszuk le a filozófiáról, mert az egyház és a filozófia, a vallás és a filozófia, a hit és a filozófia két dolog. A hit és az egyház is két dolog. Az egyháznak irgalmatlanul nagy felelőssége és kötelezettsége van abban, hogy a társadalomnak olyan szabálykeretet biztosítson, amiben kulturális értelemben emberként élhetünk. Amiben nem a másikat akarom megenni, mert lusta voltam a zerge után szaladni, hanem amiben tudom, hogy ember vagyok, és hogyan kell viszonyulnom egy másik emberhez. A tízparancsolat utolsó hat parancsa, ami kimondja, hogy mit ne tégy. Az egyháznak ezekben a kérdésekben, a kultúrában, az együttélésben, ahogyan nőnek a metropoliszok, egyre nagyobb jelentősége lesz. Tízmilliós masszák alakulnak ki a nagyvárosokban. Kultúrgyökerek, gyökerek, alapszabályok nélkül élnek, adott esetben egymás rovására. Hiszen úgy vezetem le az indulatomat, mint most Párizsban: beverem a kirakatokat, felgyújtom az autókat, agyonverem a többieket, főleg azt, aki nem tetszik. Ez nem megy. Ebben a káoszban, amire az ember képes, rendet teremteni nem tud más. Sem a filozófusok, sem az iskola, sem a politika. Csak és kizárólag az egyház tud rendet teremteni. Azon elvitatkozgathatunk, hogy évszázadokig mit csinált az egyház, és hogy az helyes vagy nem helyes.
Nem a középkori egyházi figurákat kell tanulmányoznunk, hanem a gyökereket. Például, hogy mit mondott Jézus.
Hogy akkor mi volt a helyes és a nem helyes. Ilyen módon, az alapigazságokhoz visszakanyarodni nem lehet vallás nélkül. Lehet cáfolni minden filozófiai állítást, lehet cáfolni az anyag és az energiamegmaradás törvényét, mindent lehet cáfolni. Azonban az egyház, illetve az istenhit egy misztériumra épül. Az életre, az elmúlásra, és ennek a beláthatatlanságára apellál, és mint ilyen, támadhatatlan. Mert nem tudjuk, hogy honnét jöttünk, nem tudjuk, hogy hová tartunk. Ez az erő, ha rossz irányba fordítják, akkor káros. Ez történt a középkorban, amikor az inkvizíció alatt gyilkolásztak. Még akár száz éve is megáldották a fegyvert. Itt abszolút vakvágányra szaladt a papság. Róma és a papság. Viszont megint csak azt mondom, hogy ennek nincsen köze a valláshoz. A vallás az egymás mellett élést, a tisztességben, becsületben együttélésnek a szabályait fekteti le. Abban segít, hogy a helyünkön legyünk, hogy emberek maradjunk. Egyébként klasszul agyon tudja verni egymást két kenguru is. Ehhez nem kell embernek lenni. Viszont kenguruk nem mennek be a templomba imádkozni. Borzalmasan fontosnak látom az egyház szerepét, ha azt jól csinálja. A papok szerepét, ha jót beszélnek. Sajnos ez nem mindig történik meg a mai világban. Azt gondolom, hogy legelőször az egyháznak kellene egy kis önkritikát gyakorolnia. Ezután el kell kezdenie azon gondolkodni, hogy hogyan tovább. Azt látom, hogy válságban van az egyház. A keresztény egyház is válságban van. Azok az emberek tudják megmenteni, akik filozófiai úton jutnak el a vallásig, és pontosan értik, hogy mi a szerepe a vallásnak a társadalom életében és azt megőrzik. Annak van nagyobb hatása, ha nem azért őrzöm meg a vallást, mert elhittem a papnak, hanem azért, mert filozófiailag megvagyok győződve a fontosságáról. Ez tehát a viszonyom az egyházhoz, az egyház fontosságához. Nagyon-nagyon fontosnak találnám, hogy a jövő fiataljai ilyen irányba is nevelve legyenek.
Beszéljünk egy másik válságról, ami bár vitatott, hogy mennyire az emberi tevékenységnek a következménye, de tapasztalt kríziseket az óceánokon? Több mint harminc éves időintervallumban utazott rajta.
Ebben a kérdésben is az igazság valahol nagyon félúton, nagyon távol van. Nagyon sok olyan jel van, ami azt mutatja, hogy a gyarapodó, iparosodó emberiség egyre jobban szennyezi a környezetét. Az ellenben, amit a politikusok zászlóra tűznek, nem feltétlenül igaz. Adott esetben a társadalommal fizettetik meg az ő jólétüknek az árát. A glóbusz felmelegedését nem az autóknak adresszálom, mert egy kitörő vulkán az összes autón túltesz egyetlen másodperc alatt. Persze, tegyük meg, amit mi emberek megtehetünk, de nehogy már magunkra vállaljuk az egész univerzum működésének a költségét! Az időjárás módosul, változik. Hozzátenném gyorsan, hogy
a glóbusz, az univerzum mindig változott, és fog is. Egy öntelt, nagyképű állítás, hogy ezt mi befolyásoljuk.
Az interjút készítette:
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség
