Reaktor

Több mint egymillióan zenélünk és táncolunk a Kárpát-medencében – Reaktor Podcast Berecz Istvánnal

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A Reaktor Podcast mai adásában Berecz Istvánnal, a Fonó Budai Zeneház népzenei igazgatójával beszélgetünk a koronavírus miatt nehéz helyzetbe került művészvilágról, a népzene szerepéről és a néptánc oktatásáról.

Ebben a mindenki számára hirtelen jött és eddig nem tapasztalt, bezárt helyzetben a világhírű művészektől kezdve az amatőrökig mindenki különböző zenés-táncos produkciókkal árasztja el az internetet és Ti a Fonóban is elkezdtétek online a néptánc oktatást, a zene és ének oktatást, illetve a koncerteket is. Mi a tapasztalatod? Át lehet adni a művészetet az online világban? Oktatni mennyire lehet így?

Az első tapasztalata ebben az időben az embernek az, hogy milyen jó, hogy technikával is eljuthatunk a másik szobájába. A második az, hogy mennyire képtelen a technika arra, hogy a személyes hatást, azt, amikor az emberek egy légtérben vannak, azt a kémiát helyettesítse.
Egyrészt kényszermegoldásnak nagyon jó. Az én életemben is fontos volt, hogy legyen valami, ami

ritmust ad ennek a látszólag ritmustalan kényszer-helyzetnek.

Másrészt azoknak az embereknek, akiknek a részévé vált - kicsit sport gyanánt, kicsit művészet gyanánt -, azok az emberek is tudják ebben a kényszerhelyzetben ezt a heti szórakozást, foglalkozást maguknak megtartani.
Úgy látjuk, hogy nagyobb a sikere, de azt is észrevettük, hogy most már lecsengőben az első varázsa az online tartalmaknak és ahogy jobb lett az idő, mindenki kitavaszodott.
Ennek kicsit örülök, mivel otthagyták a képernyőt mostanában. Egy másik kezdeményezésben is benne vagyok, a karantén első hetében kezdtük azt a Facebook oldalt, ami nagyon nagy nézőszámra tett szert nagyon rövid időn belül.

Hogy gondolod, ha túl leszünk ezen a veszélyhelyzeten, a járványon, akkor fennmaradhatnak ezek a csatornák?

Fennmaradhatnak és egyébként nagyon érdekes, például a saját műfajunknak látni az online térben  való megjelenését, hogy amire az utóbbi időben nem is gondoltunk - nagyobb statisztika a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjak kapcsán került előtérbe - a táncházmozgalmon belül volt már egy fogalmunk, hogy a világban hány helyen művelik ezt. Például a koncerteknek nagyon fontos az óceánon túli nézettsége. Látni azt, hogy a távol élő magyaroknak vagy akár a magyar kultúra iránt érdeklődőknek milyen sokat számít.
Kanadába, Winnipegbe járok rendszeresen tanítani, ahol a helyi magyar tánccsoportot kanadai lengyelek vezetik és félelmetes, hogy bármi felkerül az internetre, ők azt mind tudják. Nem csak a tánctanításokat, nem csak a koncerteket, hanem a kis mulatós kalózfelvételeket is rögtön nézik, elemzik.

Nekem Kanadában esett le, hogy az, ami nekünk nem is tűnik annyira fontosnak, az hány embernek nagyon fontos töltekezési pont a világ túloldalán.

Amit említettél Facebook oldalt, annak mi a neve?

FolkOtthon.

Ezen népdalokat és néptáncot oktattok. Ez mennyire jut el azokhoz az emberekhez, akik nem igazán vannak a közelében ennek a kultúrának?

A fő apropója ez volt. Egy kalotaszegi barátom kezdte el ezt az oldalt, neki nagyon sokszor megvolt ez az élmény, annyian mondták mulatságokban, itt-ott, hogy annyira megtanulnám, de jó lenne, ha lenne rá időm.
Nem nagyon vannak olyan kurzusok, ahol teljesen elölről el lehet kezdeni a táncot és úgy gondoltuk, most mindenkinek van ideje.
Itt ez a szobafogság, nem kell hozzá semmi, se teniszütő, se evező. Két kezed, két lábad és szóljon a muzsika. Elsőképpen ezeket az embereket céloztuk meg, akik laikusok, kezdők. Most a világ megállt erre a pár hétre, hónapra és próbálja meg mindenki, találja meg jobb kezét és jobb lábát. Nagyon jók a visszajelzések.
Ha a világ majd visszaáll a normális kerékvágásba, és a most kezdők hány százalékának marad az élete része, az egy más kérdés, amit kíváncsian várok.

Szerinted vannak a táncházas létnek olyan attribútumai, jellemzői, amik visszatarthatják a laikusokat, a kezdőket attól, hogy elmenjenek egy táncházba? Gondolok itt például a kalapra, a bajuszra vagy a lányoknál a pörgős szoknyára.

Igen, biztos vannak visszatartó erők. Ha önkritikusan nézek rá a táncházmozgalomra, sokszor elég belterjesnek tűnik, habár nem ezért jött létre. Ez már a kezdetéknél is vita volt ’72-ben.
Pont most volt az évfordulója az első táncháznak, amit budapesti értelmiségiek, Sebő Ferencék, Halmos Béláék kezdtek el, a Műegyetemre jártak, építészek voltak.
Az volt az első kérdés, hogy két táncegyüttesnek a zártkörű bulija legyen vagy nyissák ki és legyen egy szélesebb körű, a budapesti egyetemistáknak, illetve mindenki számára nyitott tánctanítás. Ha valakinek kedve van valahová lemenni és jó muzsikára mozogni, párt keresni, az

bármilyen előképzettség nélkül be tudjon kapcsolódni.

Az igazi ars poetica-ja ez a táncházmozgalomnak is. Én ezt tartom a víziómnak is.
Néha, ha az ember letéved jelenlegi folk-kocsmákba, akkor nem mindig ez az érzése, ez hiba. Úgy érzem, mint minden más mozgalomnak és folyamatnak, ennek is vannak pillanatnyi hullámvölgyei, hullámhegyei. Jelenleg már ott tart a tánc és a zene is, hogy mind a kettőnek vannak különböző intézményei, van középfokú és felsőfokú oktatása, emiatt van egy minőségi elvárás. Emiatt lehet, hogy laikusként nehezebb belépni.
Az, hogy a bajusz mennyire zavarja a hölgyeket, azt nem tudom. Jó lenne abból is egy statisztikát látni. :-)

Ahogy Veled is találkoztam a Fonóban és egyéb mulatságokon, sok más néptáncos barátunkkal is összefutottunk és bennem mindig volt egy érzés, hogy ők nem egyszerűen emberek, akik néptáncolnak, hanem az identitásuk része az, hogy ők néptáncosok. A néptáncnak és kultúrájának mekkora identitásformáló ereje van? Mennyire erősen tudja magával vinni az embert?

Ez izgalmas kérdéskör. Azt gondolom, hogy pont a személyiségfejlesztő hatása miatt nagyon fontos művészeti ág tud lenni. Egyrészt nagyon sok olyan problémára ad választ, amire a XXI. századi nagyvárosi világban szerintem választ tud adni.

A számítógéppel, a képernyővel magára maradó és elmagányosodó embernek közösséget ad, mozgást ad és egy nagyon egészséges férfi-női viszonyt. Ami nem egy erőltetett testiség, hanem nagyon finom burkolt és árnyalt női-férfi szerepmegosztás, ahol a nő nőiességében teljesedhet ki, a férfi pedig férfiasságában.

Mindezt nem ideológia alapján, nem megerőszakolva, nem egy „farok csóválja a kutyát”, hanem egy legalább ezer év alatt kikristályosodott kifejezési formával.

Ez a nagy dolog a népművészetben, hogy az marad meg, ami a legjobban megmaradt lábon, hangban és a legegyszerűbb formával átvitt, legnagyobb művészeti tartalom.

Valahogy így határozta meg Bartók a népművészetet. Ez díszlettől függetlenül minden emberre hatással van.

Mindegy, hogy szántottak, vetettek vagy boronáltak, de ugyanúgy szerettek, haltak és keseregtek. És ez az, ami miatt alkalmas a tánc, az ének, a zene a nagyvárosi ember életének a betöltésére is.

Említetted Bartók Bélát, mi egy másik idézetet hoztunk tőle: a jazz is népzene, az afroamerikaiak népzenéje. A jazz világhírűvé is vált, nem csak egy népnek az öröme. Mennyi esély van arra, hogy a magyar népzene, a mi kultúránk zenéje ne csak Magyarországon vagy a Kárpát-medencében legyen egy rétegé, hanem akár az egész világon hallgatható legyen?

A hazai és a külföldi terjesztést élesen el kell határolnunk. Izgalmas téma, hogy mért van az, hogy egy nemzet a saját népzenéjétől, a saját művészetétől idegenkedik. Messze, de legalább 100 évig kell visszamenni a történelemben, hogy megértsük, hogy a magyar ember miért kérdőjelezi meg a saját kultúráját. Amíg a budapesti kabaré a magyar parasztba törölte a csizmáját és nem akarta megérteni annak a nehéz életnek a szépségeit, addig nem csoda, hogy a magyar felfogás nem hajlandó megtalálni a szépséget benne.
Táncosként nagyon szembetűnő a különbség; külföldön mindenféle előítélet nélkül azonnal be tudják fogadni. Járjuk a világot, Amerikában például rengeteg olyan tánccsoport van, ahol magyar ajkú és magyar kötődésű ember nincs is, csak amerikai, akit megfog ennek a kultúrának a varázsa, de ugyanígy a Távol-Keleten, Japánban, Tajvanon is. Hongkongban van egy kiváló táncos ember, akinek van egy tánccsoportja, ahová japánok, sőt még malajziaiak is járnak. Csak magyar táncot táncolnak, érdekes, hogy itthon nehezebb a helyzet. Kérdés, hogy egyáltalán szükséges-e ebből divatot csinálni, tehát kell-e versenyezzen a népzene, a néptánc a piac más szegmenseivel. Vannak példák arra, hogyan dolgozzák fel úgy a népzenét, hogy abból népszerű, populáris műfaj, színpadi műfaj lesz.
Úgy gondolom, hogy nem ez az igazi terepe a népzenénknek, a legfontosabb az, hogy aktív közösségépítő tevékenység legyen, tehát a csápolás, valaki van a színpadon, a többi meg lenn, az nem az igazi módja ennek a kultúrának. Egy éneklő ország esetében nem aktív-passzív viszony van, hanem az lenne a lényeg, hogy mindenkinek zenei műveltsége legyen, ahogy Kallós Zoltán mondta, táncos-zenei anyanyelve lehetne, abba viszont időt kell fektetni. Ami divat, az valamit mindig veszít a tartalmából.

A jelenlegi helyzetben azt hiszem, a táncház egy szubkultúra, nyilvánvalóan a méltó rangján alul van, hiszen ahogy Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató mondta, ez egy anyanyelv. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul éneklünk és táncolunk.

Ebben van igazság. Nem szabad viszont nagy kampányok, plakátok, színes szagos hirdetések által versenybe kelnie a populáris zenével, mert akkor biztosan veszíteni fog az értékéből. Úgy látom, hogy szép lassan egy szellemi rendszerváltás is elindult 30 évvel az állami rendszerváltás után. Szerintem elindultunk egy lépcsőn addig, amíg a magyar ember megbarátkozik önmagával.

A népzene népszerűsítésében az államnak kellene nagyobb szerepet vállalnia vagy a civil kezdeményezéseknek, egyesületeknek, táncházaknak? Inkább alulról kell,hogy szerveződjön, váljon népszerűbbé és vonjon be egyre több embert vagy felülről, például az oktatás révén?

Nagyon jó, hogy van például a Csoóri Sándor Program, ami az elmúlt 30 év legkomolyabb anyagi támogatása a népművészet számára, de nagyon fontos értékének tartom a táncházmozgalomnak, hogy ez egy civil mozgalom. Nem politikai jelszavakhoz kötődő műfaj, hanem civil kezdeményezés.

Szerintem nagyon ritka a magyar társadalmat végignézve az olyan embereket összekötő érték, ami nem törik meg bizonyos jelszavak mentén. Ugyanakkor - mivel a piac nem tartja el - nagyon fontos, hogy az aktuális kormányzat meglássa benne a nemzetstratégiai értéket, kell neki a mankó, csak nem szabad soha különböző jelszavak mögé beállítani, mert önmagában hordozza azokat az értékeket, amik többek, mint aktuális politikai jelszavak.

Ebből nekem az jön le, hogy inkább legyen alulról szerveződő, próbáljuk megszólítani az embereket  emberek által, közben pedig nem tetszik Neked annyira, hogy ebből populáris zenét csinálnak, mint a Bohemian Betyars vagy a Aurevoir, akik próbálják a fiatalokat egy hozzánk közelebb álló bulival megszólítani. Szerinted ezek a zenekarok pozitív hatással lehetnek erre a szubkultúrára vagy inkább értéket vesznek el?

Fontos, hogy feldolgozás is szülessen. Ha körbenézünk: nálunk fiatalabb nemzeteknél, a románoknál, szlovákoknál külön csatornák vannak, ahol saját népzenéjük és azt feldolgozó formációk 24 órában szólnak. Ha a populáris zene merít a népzenéből, az jó irányba való lépés. A populáris könnyűzenék nagy része csak angolszász eredetű volt, ennél jobb, hogy megjelentek olyan formációk -az általad említettek is- akik a magyar népzenéből táplálkoznak. Valamit ez is jelent, kell a feldolgozás, keresni kell a műfaji határokat. Én azt mondtam, hogy a táncház műfaja többet tud.
Egyszerre táncol a közönség és együtt születik meg az alkotás, a pillanat, a katarzis, nem úgy, hogy vannak a zenei szolgáltatást végzők, az emberek pedig nem tudnak tevékenyen részt venni benne. Az nyilvánvaló, hogy a Csík Zenekar rengeteg embert odahozott a népzenéhez, rengeteg embernek megváltoztatta az előítéletét a népzenével kapcsolatban.

Szóval, akkor ez lehet egy első lépés is tulajdonképpen?

Abszolút, csak nem szabad
összetéveszteni, tudni kell, hogy a népzene soha nem lesz képes versenyezni, a
nagy piacra kilépve a könnyű zenével.

Ha már beszéltünk a populáris zenéről, illetve szubkultúráról, réteg zenéről, kicsit visszakanyarodva ahhoz a kilátástalan helyzethez, amit a koronavírus okoz a művészet világában: mit gondolsz arról, hogy sokan támadnak bizonyos művészeket, azért mert a koronavírus előtt valószínűleg nagyon jól kerestek, most pedig azt hangoztatják, hogy felkopik az álluk, miközben a kevésbé ismert előadóknak valóban lehetnek megélhetési problémáik. Mit gondolsz az Előadóművészi Jogvédő Iroda és az Artisjus rendkívüli szociális támogatásáról, amit több művész is kritizált?

Számomra ez épp nem annyira érdekes, hogy melyik művész, kit hogyan kér számon. Nekem ez kicsit bulvár szintű történet, egymás zsebében turkálás. Számomra sokkal izgalmasabb a filozofikus alapvetése ennek a helyzetnek, nekünk művészeknek ez a helyzet azt a kérdést vetette föl, hogy mi a művészet szerepe a modern társadalomban? Békeidőben mindig azt hittük, hogy a kultúra az legalább olyan fontos, egy olyan eleség, olyan életmód szépítő szükséglet, ami által boldogabbak lehetnek. Az viszont egyértelmű, hogy a kulturális tevékenységek álltak le először és azok fognak beindulni legkésőbb. Így ebben az időszakban minden művésznek van egy-egy pesszimistább gondolata, amikor felmerül, hogy “Úristen, tényleg csak egy szórakozás vagyunk? Tényleg az van, hogy csak a termelés menjen, csak azok a dolgok ne álljanak le, amik első kézben életben tartják az emberiséget. Valójában nem létszükséglet, az, amit csinálunk?” Tehát szerintem ez a mindenki számára izgalmas kérdés. Nekünk is van mire hivatkoznunk, az ókortól kezdve, a hét szabad művészet között is ott van a kultúra.  Mi úgy hisszük, hogy a kultúra a modern ember életébe is bele kell férjen. Mi abban a harmónikus emberképben hiszünk, ahol a tudomány, értelem, érzelem, ahol kultúra, a művészet mind rendelkezik a saját fontos szerepével és hatásával. De most ez a helyzet, mintha kicsit arra világított volna rá, hogy csak a termelés menjen, majd, ha már minden stabil lábakon áll, akkor majd ráérünk szórakozni. Szóval ezek a minket marcangoló legfontosabb kérdések, való igaz, az, hogy a művészet kiszámíthatatlan, egyes emberek esetében, főleg, az egyéni vállalkozó, koncertről koncertre élő zenészeknek nehéz a megélhetése. Tehát, a legtöbben úgy élnek, hogy ha van koncert van pénz, ha nincs koncert nincs pénz. Úgy, hogy egyébként visszatérve, erre a számomra bulváros témára, el tudom képzelni, hogy az egyébként kívülről gazdagnak tűnő, egy két nagy koncertet tartó nagy pénzt megcsináló művésznek, pár hónapon belül elfogy a pénze. De nem tartom feladatomnak, hogy ezen gondolkozzak.

Ez akkor hosszú távon negatívan érintheti a művésztársadalmat?

Vidámabb pillanatainkban arra gondolunk, hogy az embereknek reményt is a művészet ad, életben tartja, optimistábbá teszi az életüket. Akár az online felületeken megjelenő különböző zenék, dalok, ilyesmik. Az, hogy a karantén, világjárvány után az emberiség hogy kezdi újra, az már más kérdés.

Nyilván én is abban bízok, hogy az emberiség minden szinten elgondolkozik és ezzel a tanulsággal folytatja majd az életét.

Nagyon bízom benne, hogy a kulturális szféra továbbra is talpon tud maradni. És sokan át tudják ezt vészelni. Azt gondolom, hogy a színházat, az irodalmat nagyon megtermékenyíti ez a sokk. Úgyhogy biztosan pozitív hatás is lesz sok szempontból.

Ahogy mondtad reményt ad, a kultúránk része, nem mehetünk el a néptánc vagy a népzene mellett úgy, hogy nem említjük meg, mint a Kárpát-medencei magyarság összetartozását jelentő kultúrát. Most, hogy Trianon évforduló van, mindenképpen terveztétek erről megemlékezni ezekkel a közösségekkel. Mit jelenthetne, mit jelent a karantén alatt és milyen formában lesz ez megvalósítva?

Pontosan, a tánc, a zene a közös anyanyelvünk a Kárpát-medencében élő magyarokkal.

Ezt nagyon szépen a számok is alátámasztják, hogy hányan táncolnak határontúli, elcsatolt területeken. Egy igaz, szerves valódi, testvéri kapcsolatot jelentő kapcsolat.

Erre tudsz mondani egy számot?

Körülbelül 1 millió főt
jelent a Kárpát-medencében zenélő és táncoló emberek száma. Erdélyben is több
száz néptáncegyüttes van, ami együttesenként húsz-harminc táncost jelent. A
különböző fesztiválok, találkozók, kurzusok, versenyek kapcsán, ezek valódi
magyar-magyar kapcsolatok. Tehát anyaországi és határon túli kapcsolatok.
Úgyhogy igen, azt hiszem az, hogy amikor Székelyudvarhelyen az erdélyi táncháztalálkozót
megtartják, és háromszáz határon túli és anyaországi fiatal, vonós erdélyi népzenével
vonul végig a főtéren, akkor azt hiszem az elég szép válasz erre a századik évfordulóra.

Ahogy említetted a diaszpóra számára is fontos ennek a kultúrának a megélése, ők hogyan csatlakoznak be?

Pontosan, van is egy ilyen programpontja az idén sajnos elmaradt táncház találkozónak. Egy órában ott vannak a színpadon az ausztrál és az észak-, és dél-amerikai magyarság képviselői. Hidegrázós végignézni azt, hogy kik táncolnak. Most volt rögtön a karantén elején ez a kalotaszegi táncolós kihívás. És tényleg ott volt a szemünk előtt az, amit csak álmainkban tudtunk elképzelni.

A Rio De Janeiro-i lakótelep tetején kalotaszegi legényest táncoló srác, aztán ott a Csíksomorjánból két gané közt vasvillázó, csürjében táncoló székely, utána hongkongi üzletember. Ez tényleg egy olyan merítés, ami kirajzol egy hihetetlen, felfoghatatlan görbét. Egy olyat, amit nagyon kevés felülről jövő kezdeményezés tud ilyen egyszerűen elérni.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Vecsei József, Fúzió Hallgatói Közösség

Reaktor

Facebook

süti beállítások módosítása