(Kép forrása: index.hu)
A közelmúltban két olyan eset is reflektorfénybe került, amikor egy ismert figurát azért
rúgtak ki pozíciójából, mert a munkáltatója által képviselt ideológiai/politikai nézetektől eltérő véleményt fejtett ki nyilvánosan.
Nyilván mindenki tudja, hogy Hrutka János és Petry Zsolt ügyéről beszélek, és a kontextusra most nem is pazarolnék több szót; aki esetleg nincs képben, előbb járjon utána a két történetnek, megvárom.
A két üggyel kapcsolatban három, jól elkülöníthető csoportra oszlottak a vélemények: voltak azok, akik szerint a munkáltatónak joga van nem foglalkoztatni olyan embert, aki az általa vallott értékekkel szembe megy, és mindkét esetet konzisztensen elfogadhatónak tartották; mások a szólás- és véleményszabadság mellett álltak ki, és arra hívták fel a figyelmet, hogy jogállamban elvileg senkit nem szabadna hátrány érjen a véleménye miatt, ugyanilyen következetesen elítélve mindkét esetet; és végül voltak azok, akik valamilyen nyakatekert racionalizációval képesek voltak kimagyarázni, miért volt rendben a saját ideológiájukkal szembe menő sportoló kirúgása, míg a másik elfogadhatatlan.
Ez utóbbiak esetében egyébként megdöbbentő - oldaltól függetlenül, teszem hozzá -, hogy az érvelésük valamilyen formában gyakorlatilag erre fut ki: az egyik kirúgás oké volt, mert az ROSSZ/ETIKÁTLAN vélemény, a másik kirúgás meg elítélendő, mert az a JÓ/ETIKUS vélemény. Az egyszeri ember meg veri a fejét a falba, amiért az az axióma ennél egyszerűbben már nem magyarázható, hogy
a vélemény- és lelkiismereti szabadság éppen azt jelenti, hogy senki nem mondhatja meg másoknak, mi a „jó” és „etikus” vélemény.
A dolgok nem egyoldalúak és egyértelműek, még akkor sem, ha neked a saját nézőpontodból annak tűnnek; ha nem így lenne, már eleve nem is lennének eltérő hozzáállások - és érdekes, hogy ezt általában éppen azoknak kell elmagyarázni, akik elvileg a szabadság eszméjét hirdetik. Petry esetére vonatkoztatva például: amiben egy liberális vagy baloldali a minden emberrel szembeni elfogadást és a szolidaritást látja, addig egy jobboldali elsősorban a saját csoportja védelmét érzi a kötelességének, és az erre jelentett fenyegetést érzékeli. Egyiknek sem a gyűlölet a motivációja, mindkettő védeni akar valakit; csak a prioritások és a rendelkezésre álló információkból levont következtetések mások.
Amiről viszont most elsősorban szót ejtenék, az az, hogy
az ismertetett tendencia miért szörnyen káros a társadalmi párbeszédre, és hogyan ássa még mélyebbre a kultúrharc lövészárkait.
Jól láthatjuk az elmúlt időszakban, hogy a populáció alapvetően nagy, jól körülhatárolható szekértáborokra oszlik, amelyeken belül a véleménypluralitásnak egyre kevésbé van helye. Ha valakitől hallunk egy olyan véleményt, amely valamelyik adott oldalra jellemző – bármilyen témában, legyen az akár a melegházasság, akár a migráció, de még a különböző vakcinák felé való hajlás is –, azonnal bepakoljuk az illetőt mentálisan az adott oldal rekeszébe, és önkéntelenül is feltételezni fogjuk egyrészt, hogy elkötelezett az adott oldal mellett, másrészt, hogy minden egyéb kérdésben is egyetért azzal – és egyébként az esetek túlnyomó többségében sajnos igazunk is lesz.
Ez rettenetesen káros jelenség, mert a világról nem két- vagy háromféleképpen lehet gondolkodni. Az embernek alapvetően képesnek kellene lennie önálló véleményt alkotni az egyes különálló társadalmi és más világnézeti kérdésekről, nem egyszerűen „csomagban” megvennie őket valamelyik nagykereskedőtől.
És itt érkezünk el ahhoz, hogy miért mélyíti el még jobban ezt a tendenciát, ha embereket a véleményük miatt szankcionálunk: ezáltal ugyanis oda jutunk el, hogy hiába lenne valakinek árnyalt világnézete, és értene egyet egyik kérdésben az egyik, másik kérdésben a másik oldallal, muszáj lesz csapatot választania, és amellett teljesen elköteleződnie, hiszen ha bármelyikkel szemben is ellenvéleményt fogalmaz meg a vezérsodratú nézetekhez képest, az a csapat örökre kitaszítja magából.
Ez oda vezet, hogy ahelyett, hogy valódi véleménypluralitás és társadalmi párbeszéd alakulhatna ki az egyes kérdésekről, valójában két lövészárokból lövöldözünk egymásra,
és bármelyiknek a „legénysége” nemhogy nem lesz hajlandó módosítani a véleményét semmilyen körülmények között sem, de nem is teheti meg, ha nem akarja, hogy a saját oldala is kitaszítsa.
A társadalmi eszmecserének nem két ellenérdekű oldal egymásra acsarkodásának kellene lennie, hanem annak a fórumnak, ahol a társadalom jobbátételében érdekelt felek – hiszen végső soron mindegyik fél ebben érdekelt, csak mást-mást látnak ennek eszközeként – a gondolataikat megvitatják, ütköztetik, nézeteltéréseik kiinduló konfliktusát felkutatják és megpróbálják mindegyik fél számára elfogadható módon rendezni.
Ez pedig addig semmiképpen sem történhet meg, ameddig a véleménye alapján bárkit megbélyegzünk vagy hátrányban részesítünk, és a gondolat helyett az embert támadjuk, lehetetlenítjük el.
De talán túl idealista vagyok.
